-Zayn Malik! Te idióta, önimádó, hülye, utálatos, egoista barom!-téptem fel az ajtót és a zavarodott fiúhoz léptem. Minden szavam után ütöttem egyet a fejére a kezemben tartott újsággal.
-Mi a baj?-nézett rám, mint akinek tényleg ötlete sincs arról, hogy vajon miért bántalmazom.
Az ideg majdnem szétvetett, a szemeim szikrákat szórtak, és csak akkor tudtam volna megnyugodni, ha valaki rohadt gyorsan felébreszt és azt mondja: Csak egy rémálom volt!
De az egész nagyon is valóságosnak tűnt. Mérgemben csak toporzékolni tudtam.
-Héj! Nyugi, szöszi!-nézett rám nyugtatóan azokkal a nagy barna szemeivel.
-Húzz innen a szemeiddel! És ne állítsd, hogy nem tudsz semmiről!-kiabáltam. Meglehetősen nyugodt embernek tartom magam, de ha valaki egyszer felidegesít, az nem köszöni meg.
-Pedig...-kezdte.
-Akkor hadd segítsek!-szakítottam félbe.-Olvasd el te...te...barom!-nyújtottam felé az újságot.
-Kreatív!-motyogta az orra alatt.
Minden erőmet összeszedve hozzávágtam az újságot, ami hangos csattanással csapódott be az arcába.
-Khmm!-köhintett fel valaki mögöttem.
Ijedten pördültem meg a tengelyem körül. Négy idegen fiú állt előttem, meglehetősen értetlen fejet vágva. A francba...
2 héttel korábban:
Szótlanul dobtam be az utolsó bőröndöt is a kocsiba, majd bevágódtam az anyós ülésre. A fülhallgató egyik felét a fülembe dugtam, és bekapcsoltam Eric Saade-Popular című számát. Halkan dúdolgatni kezdtem a szövegét.
-Látom jobb kedved van!-mosolygott rám Mandy, a nagynéném, miközben ő is beült az autóba. A motor halkan felberregett, és a kocsi kigördült az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd a könnyeimet visszatartva a kezemet kezdtem el fixírozni.
-Nincs-közöltem hidegen.
-Adie...Kikapcsolnád az iPodod?-nézett rám fáradtan.
-Most miért?-kérdeztem vissza bunkón.
-Mert szeretném, ha figyelnél rám!
Kelletlenül leállítottam a zenét, majd türelmetlenül az ajtón kezdtem el kopogtatni.
-Tudom, hogy nagyon rossz dolgokon mentél keresztül, kezdve a szüleid halálával, majd az öcsédet is elvesztetted...
-Miért kell ezt az egészet felemlegetni? Elmúlt.
A körmeimet a kezembe mélyesztettem és kipislogtam a könnyeket a kezemből. Miért sajnál mindenki? Nem értik meg, hogy könnyebb lenne, ha elfelejtenénk az egészet?
-Adie! Tudom, hogy érint téged ez a dolog és normális, ha még mindig fáj, hidd el! De a költözés segít!-győzködött miközben ráfordoltunk az autópályára.
-És mégis, hogy segítene?-fakadtam ki, de a hangom megremegett.
-Jobban segít, mintha napokat töltenél a szobádba zárkózva!
-Mert szerinted Londonba, majd vásárolgatni járok délutánonként?-gúnyolódtam.
-Talán kicsit visszaengeded a világot az életedbe!-válaszolt reménykedő hangon.
-Nem is ismerek ott senkit!- fontam keresztbe a kezeim a mellkasom előtt.
-Majd szerzel új barátokat!-mosolygott bíztatóan Mandy.
-Grrr-horkantottam fel hitetlenül, és a fekete körömlakkot kezdtem el kapargatni a mutatóujjamról.
-Vagy ott van Zayn!
Egy pillanatra csak meredtem a semmibe, majd mint akibe áram csapott ordítottam fel:
-Nem, nem, nem, nem!-ismételtem idegesen.
-Ugyan már! Hisz egy éve történt! Még mindig annyira haragszol rá?
-Soha nem fogom el felejteni, hogy mit tett. Vagy hogy mit nem tett!
-De hisz ő volt a legjobb barátod!
-Tökéletes példa arra, hogy mennyire félre lehet valakit ismerni!
Mandy csak rosszallóan megrázta a fejét. Nem volt kedvem hallgatni a depis mixemet, így a rádió felé nyúltam.
-That's what makes you beautiful-hallottam meg egy szám utolsó hangjait.
Hát rám minden igaz csak ez nem.
-A One Direction elsöprő sikerű első albumáról hallhattuk a What makes you beautiful cimű számot, ami a világ összes tinilányának a szívét megdobogtatja. Ezek a fiúk tudnak valamit!-nevetett fel a műsorvezető.
One Direction? Miért olyan ismerős ez a név?
Morfondírozó arcomra Mandy is felfigyelt.
-Min gondolkozol olyan nagyon?
-Hogy hol hallottam a One Directionről?
-Törd a buksid, rá fogsz jönni!-kacsintott rám Mandy.
Nem volt túl sok kedvem azon gondolkozni, hogy hol hallottam róluk, így inkább hátradőltem az ülésben és a rádióból szóló zene ütemeit hallgatva az ablakon keresztül a melletünk elsuhanó tájat vizslattam a szememmel.
Az emlékek akaratlanul is az eszembe ötlöttek. Anya, apa, Danny és Zayn. Igaz már eltelt több mint egy egész év, de én képtelen vagyok továbblépni. Mert aki valaha is fontos volt az életemben azt...elvesztettem.
-Mi a baj?-nézett rám, mint akinek tényleg ötlete sincs arról, hogy vajon miért bántalmazom.
Az ideg majdnem szétvetett, a szemeim szikrákat szórtak, és csak akkor tudtam volna megnyugodni, ha valaki rohadt gyorsan felébreszt és azt mondja: Csak egy rémálom volt!
De az egész nagyon is valóságosnak tűnt. Mérgemben csak toporzékolni tudtam.
-Héj! Nyugi, szöszi!-nézett rám nyugtatóan azokkal a nagy barna szemeivel.
-Húzz innen a szemeiddel! És ne állítsd, hogy nem tudsz semmiről!-kiabáltam. Meglehetősen nyugodt embernek tartom magam, de ha valaki egyszer felidegesít, az nem köszöni meg.
-Pedig...-kezdte.
-Akkor hadd segítsek!-szakítottam félbe.-Olvasd el te...te...barom!-nyújtottam felé az újságot.
-Kreatív!-motyogta az orra alatt.
Minden erőmet összeszedve hozzávágtam az újságot, ami hangos csattanással csapódott be az arcába.
-Khmm!-köhintett fel valaki mögöttem.
Ijedten pördültem meg a tengelyem körül. Négy idegen fiú állt előttem, meglehetősen értetlen fejet vágva. A francba...
2 héttel korábban:
Szótlanul dobtam be az utolsó bőröndöt is a kocsiba, majd bevágódtam az anyós ülésre. A fülhallgató egyik felét a fülembe dugtam, és bekapcsoltam Eric Saade-Popular című számát. Halkan dúdolgatni kezdtem a szövegét.
-Látom jobb kedved van!-mosolygott rám Mandy, a nagynéném, miközben ő is beült az autóba. A motor halkan felberregett, és a kocsi kigördült az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd a könnyeimet visszatartva a kezemet kezdtem el fixírozni.
-Nincs-közöltem hidegen.
-Adie...Kikapcsolnád az iPodod?-nézett rám fáradtan.
-Most miért?-kérdeztem vissza bunkón.
-Mert szeretném, ha figyelnél rám!
Kelletlenül leállítottam a zenét, majd türelmetlenül az ajtón kezdtem el kopogtatni.
-Tudom, hogy nagyon rossz dolgokon mentél keresztül, kezdve a szüleid halálával, majd az öcsédet is elvesztetted...
-Miért kell ezt az egészet felemlegetni? Elmúlt.
A körmeimet a kezembe mélyesztettem és kipislogtam a könnyeket a kezemből. Miért sajnál mindenki? Nem értik meg, hogy könnyebb lenne, ha elfelejtenénk az egészet?
-Adie! Tudom, hogy érint téged ez a dolog és normális, ha még mindig fáj, hidd el! De a költözés segít!-győzködött miközben ráfordoltunk az autópályára.
-És mégis, hogy segítene?-fakadtam ki, de a hangom megremegett.
-Jobban segít, mintha napokat töltenél a szobádba zárkózva!
-Mert szerinted Londonba, majd vásárolgatni járok délutánonként?-gúnyolódtam.
-Talán kicsit visszaengeded a világot az életedbe!-válaszolt reménykedő hangon.
-Nem is ismerek ott senkit!- fontam keresztbe a kezeim a mellkasom előtt.
-Majd szerzel új barátokat!-mosolygott bíztatóan Mandy.
-Grrr-horkantottam fel hitetlenül, és a fekete körömlakkot kezdtem el kapargatni a mutatóujjamról.
-Vagy ott van Zayn!
Egy pillanatra csak meredtem a semmibe, majd mint akibe áram csapott ordítottam fel:
-Nem, nem, nem, nem!-ismételtem idegesen.
-Ugyan már! Hisz egy éve történt! Még mindig annyira haragszol rá?
-Soha nem fogom el felejteni, hogy mit tett. Vagy hogy mit nem tett!
-De hisz ő volt a legjobb barátod!
-Tökéletes példa arra, hogy mennyire félre lehet valakit ismerni!
Mandy csak rosszallóan megrázta a fejét. Nem volt kedvem hallgatni a depis mixemet, így a rádió felé nyúltam.
-That's what makes you beautiful-hallottam meg egy szám utolsó hangjait.
Hát rám minden igaz csak ez nem.
-A One Direction elsöprő sikerű első albumáról hallhattuk a What makes you beautiful cimű számot, ami a világ összes tinilányának a szívét megdobogtatja. Ezek a fiúk tudnak valamit!-nevetett fel a műsorvezető.
One Direction? Miért olyan ismerős ez a név?
Morfondírozó arcomra Mandy is felfigyelt.
-Min gondolkozol olyan nagyon?
-Hogy hol hallottam a One Directionről?
-Törd a buksid, rá fogsz jönni!-kacsintott rám Mandy.
Nem volt túl sok kedvem azon gondolkozni, hogy hol hallottam róluk, így inkább hátradőltem az ülésben és a rádióból szóló zene ütemeit hallgatva az ablakon keresztül a melletünk elsuhanó tájat vizslattam a szememmel.
Az emlékek akaratlanul is az eszembe ötlöttek. Anya, apa, Danny és Zayn. Igaz már eltelt több mint egy egész év, de én képtelen vagyok továbblépni. Mert aki valaha is fontos volt az életemben azt...elvesztettem.
