Chapter 4: Good things happen over coffee

Ali kissé megilletődve ült előttem és lesütött szemmel kevergette a kávéját. Látszott, hogy zavarban van, de 2 perc múlva letette a pálcikáját és rám nézett.
-Mondták már, hogy nagyon aranyos lány vagy?- pislogott rám a barna szemeivel.
Halkan felnevettem.
-Nem… de köszönöm. Elmondod, hogy mi a baj?
-Biztos, hogy érdekel?
-El akarod mondani?- néztem mélyen a szemébe.
-Nyertél…- dőlt hátra a bőr borítású székben és felhúzta az egyik lábát. – Szóval… hogy kezdjem?
-Mesélj magadról!
Egy picit ráncolta a homlokát, majd kisöpört egy zavaró hajszálat az arcából és belekezdett:
-Ali Hastings vagyok, 18 éves, Londonban élek. 3 hónappal ezelőttig az életem teljesen átlagos volt. Volt néhány jó barátom, egy édes kutyám, Rocky és egy normális családom. Aztán egy napon minden megváltozott…-mesélte egyre lelkesebben.
-Eddig nagyon hasonlít az életünk…- kotyogtam közbe. – Folytasd!
- Három hónappal ezelőtt találkoztam valakivel… nevezzük X-nek, oké? Nem szeretném, ha kitudódna ez az egész…- sütötte le a szemét.
- Nyugi tőlem senki nem tud meg semmit! Szóval egy fiúról van szó?
- Igen. Minden szép volt, nekem tetszett Ő, én pedig tetszettem neki. Csak nem volt túl egyszerű az egész, merthogy… A lényeg, hogy máig is titokban tartjuk az egészet, csak ő meg én tudunk róla és… nekem kezd kicsit sok lenni az egész… és… hát úgy nagyjából ennyi- motyogta.
- Csak egy icipicit volt zavaros az egész, nyugi!- nevettem rá, mire ő is elmosolyodott. – Lehet, hogy hülye kérdés, de miért nem beszéled ezt meg vele?
- Hát, mert… félek, hogy azt hiszi, hogy csak azért vagyok vele, mert… szóval valami miatt, és nem akarom, hogy ezt higgye!- szomorodott el megint az arca. – Mesélj te magadról!- terelte a témát.
Ez az egész csak nekem nagyon zavaros? Na, mindegy, ami nem megy, azt ne erőltessük.
- Öhm… oké, de zárásként csak annyit, hogy ha engem kérdezel, akkor megbeszéled vele. De ez a te döntésed!
Aprót bólintott, hogy megértette a tanácsom, de nem kívánja kommentálni.
-Tehát én…- kezdtem bele. – Adie Phillip vagyok, szintén 18 éves és tegnap költöztem Londonba. Egészen eddig Bradforban éltem, ahol…
-Zayn Malik lakik!- kiáltott fel.
Ez nem lehet igaz! Azt hittem ez a lány más…
-Látom, mindenkinek csak ő számít…- morogtam alig hallhatóan.
Látszólag zavarba jött, de nem nagyon tudott meghatni.
-Ne haragudj, egyáltalán nem így gondoltam!- mentegetőzött.
-Semmi baj, de azt hiszem én most megyek, remélem segítettem!- küldtem felé egy kényszeredett mosoly és felálltam az asztaltól.
Ő is felpattant és elém állt.
-Ne menj el, tényleg nem úgy gondoltam! El tudom képzelni, hogy milyen idegesítő lehet, hogy ha csak kiejted a Bradford szót, mindenki hirtelen érdeklődni kezd irántad! De én még csak rajongó sem vagyok, hidd el!- fogta meg a karomat, hogy ne mehessek el.
Tényleg nem olyan lánynak néz ki. Huhh…
-Jól van…- ültem vissza, mire Alison egy kicsit megkönnyebbült. – Hol jártam?
- Hogy Bradfordban éltél.
- Biztos, hogy nem vagy rajongó?- kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Akkor elmondok neked valamit, de kérlek, ne mondd el senkinek!- bólintott. - Amíg Bradfordban éltem Zayn volt a legeslegjobb barátom.
Ali tátott szájjal meredt rám.
-Ali?- ráztam meg a kezemet az arca előtt.
-Bocs, csak egy picit megdöbbentem, de folytasd!
-A legjobb barátok voltunk, mindig ott voltunk egymásnak. Aztán jött az X-factor. Ne érts félre, elképesztően örültem neki, hogy bejutott és hogy sikeres, tényleg nagyon büszke voltam. De nem sokkal a válogató után történt valami. A szüleim az öcsémet hozták haza az egyik barátjától, mikor balesetet szenvedtek. A nagynénémhez kerültem és nem szépítem, Zaynnel úgy összevesztem, hogy azóta sem beszéltem vele. Teljesen elzártam magamat a külvilágtól. Máig nem tudtam feldolgozni az eseményeket, mert mindenkit elzavartam…
Ali átült mellém és szorosan magához ölelt. Nagyon jól esett. Ítéljetek el, hogy mindössze 2 órája ismertem. De ezekről a dolgokról soha senkivel nem beszéltem. Csak magamba fojtottam és vártam, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak.
- Sajnálom, Adie!- motyogta a fülembe.
Pár percig csak ültünk ott, a gondolatainkba mélyedve, majd megszólalt Ali telefonja.
-Szia!- szólt bele halkan.
Kérdőn a telefonra mutattam és azt tátogtam: Ő az? De Ali nem értette. Még egyszer eltátogtam neki, csak lassabban. Megint csak megrázta a fejét. Erre már felnevettem és ő is csatlakozott hozzám. Nem tudod kivel beszélt, de hogy hülyének nézett minket, az biztos.
-Ő volt az?- kérdeztem meg hangosan, mikor letette a telefont.
-Ezt kérdezted az előbb is?- vigyorgott. - Egyébként igen, ő volt az.
-Ééés…?
-Most mennem kell-mosolygott rám kissé elpirulva. – Megadod a telefonszámod?
Számot cseréltük, majd Ali boldogan felpattant. Még intett egyet, aztán kilépett a zuhogó esőbe. Az ajtó előtt egy fiú várta. Sapkát és kapucnit viselt, így nem láttam az arcát. Ali a nyakába ugrott, én pedig mosolyogva néztem őket.
Ha tudtam volna, hogy ki Ali, akkor is leültem volna vele beszélgetni? Beengedtem volna akkor is az életemben, ha tudom, hogy kiről beszél? Lehet, hogy nem. De jó döntés volt. Mert azon a napon megismertem az egyik legjobb barátomat.

Chapter 3: First meeting

Na, jó, talán még sem kéne elmennem. Mi van, ha kiröhög? Azt, biztos, hogy nem, ne legyenek már ilyen hülye gondolataid, Adrienne! Látnom kell, ez biztos! Akkor meg mit tökölök? Miért jár még mindig ezen az agyam?
A pláza előtti buszmegállóban álltam. Néztem, ahogy az örvénylő tömeg egymást lökdösve, izgatottan nyomul be az épületbe. Én pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, mint akinek lövése sincs arról, hogy hogyan kell járni.
Az utolsó beszélgetésünk emléke még élénken égett az emlékezetemben. Túl élénken…
1 évvel korábban:
-Szia!- öleltem át Zaynt szorosan.
-Szia, kislány!- motyogta a fülembe.
Kissé eltoltam magamtól és kérdőn ránéztem.
-Figyelj, Ay! Tudom, azt mondtam, hogy most itt maradok több napra is, de az igazság az, hogy…
-Hogy?- faggattam és a szomorúság eluralkodott rajtam.
-Két óra múlva vissza kell mennem a házba- nyögte ki.
A karjaimat összefontam a mellkasom előtt és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, amik az elmúlt heteket úgy megkeserítették.
-Tehát az X-factor megint fontosabb nálam…-motyogtam megsemmisülve.
-Adie, erről szó sincs!- fogta meg a karomat, de én kirántottam a kezei közül.
- De Zayn, pontosan erről van szó! Tudod, hogy min mentem keresztül az elmúlt hetekben?- estem neki.
A csalódottság tombolt bennem és le akartam vezetni valakin.
-Nagyon sajnálom, ami a szüleiddel történt, de én itt vagyok neked!
-Tudod Zayn, ezt bizonyítanod is kellene néha!
Megsemmisítő pillantást vetettem rá, majd sarkon fordultam és haza indultam.
-Ay, hova mész?- kiáltott utánam.
Figyelemre sem méltattam az ordibálását, csak mentem előre.
-Figyelj, sajnálom!- fékezett le előttem lihegve.
-Az már rég nem elég ide, Zayn!- kiáltottam fel hisztérikusan. – Többé nem vagy a legjobb barátom!
A csuklómhoz nyúltam, amin egy bőrkarkötő pihent. Egy erős mozdulattal leszakítottam a karomról és Zayn markába nyomtam.
-Többé nem akarlak látni!- mondtam, miközben a tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el az övétől.
Újra hazaindultam. Most már egyedül.
Jelen:
Határoztam. Kifújtam a levegőt és elindultam a pláza irányába. Az épület tömve volt. A mozgólépcsők között egy színpadot állítottak fel, amin egy hosszú asztal és 5 szék helyezkedett el. Egyelőre még üresen. Egy 16 évesekből álló csoport mögött álltam meg, ahonnan viszonylag jó rálátásom nyílt az emelvényre.
Körülbelül 10 perc várakozás után a mellettem álló lány elképesztően hangos sikoltást hallatott, amitől biztos, hogy halláskárosodást szenvedtem. Aztán az egész teret betöltötték az ordítások. Először egy magabiztosan mosolygó, göndör fiú lépett elő, őt egy másik barna követte, szerényebb arccal. Utána egy vidám, csíkos pólós, majd egy aranyosan mosolygó szőke érkezett a színpadra. Végül pedig… Egy lány pont kitakarta az ötödikként előlépő fiút, mire olyat káromkodtam, hogy a mellettem állók egyöntetűen rám bámultak. Érdekel is ez most engem! Idegesen törtem utat a tömegben, de még mindig nem láttam. Ez nem lehet igaz! Ugráltam, pipiskedtem, de sehogy sem tudtam még csak egyetlen pillantást sem vetni rá.
Szép lassan sorokba kezdett rendeződni a tömeg, de én olyan hátul álltam, hogy nemhogy Zaynt nem láttam, de még a színpadot sem.
Az előttem álló lányok izgatottan súgtak össze, de a lelkesedésük nem ragadt át rám. Egyre inkább kétségbe estem. Talán a Sors nem akarja. Talán ez így volt megírva. A mi történetünk egy évvel ezelőttig tartott. Talán nem kell erőltetni. Talán…
Annyi a talán. Én mégis reménykedek. Hogy is volt azon a Beckham poszteren, ami évekig lógott a falamon? A lehetetlen nem létezik.
2 óráig őrlődtem magamban. Volt olyan pillanat, amikor már mozdultam, hogy elszaladjak. Volt, amikor azt sem értettem, hogy egyáltalán, hogy fordulhatott meg a dedikálás kihagyásának gondolata a fejemben. De 2 óra múlva hirtelen rádöbbentem, hogy már csak egy pár lány áll előttem. A torkomban dobogó szívvel léptem az emelvényre. Az előttem lévő lány sikoltozva ugrott le a színpadról, és akkor…
Megláttam. Megláttam Zayn Malikot. Mondanám, hogy semmit nem változott, de akkor hazudnék. Igen is változott. Sokkal felnőttesebb volt. A haja ugyanúgy össze-vissza állt. De nem vett észre. Az állát a kezébe támasztotta és fáradtan tologatta maga előtt a fényképhalmot.
-Khmm!- köhintett fel valaki mellettem.
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a világba. A göndör hajú fiú kedvesen mosolyogva nézett rám.
-Igen?- néztem rá kábán.
-Kinek adhatom?
-Mit?-miről beszél?
-Az autogramot-bökött az előtte levő képre.
-Ja…öhm…izé…Adienek-suttogtam.
-Szép név, Adie! Most menj Zaynhez, látom ő vonja el a figyelmedet becses személyemről!- nevetett.
Zayn erre felkapta a fejét. Először a fürtöskére nézett, majd rám. A szája tátva maradt. Csak bámult rám. Csak nézett, mint aki szellemet látott.
-Bocs- motyogtam a göndörnek, megragadtam a képet, majd leugrottam a színpadról és az ajtó felé rohantam. 

Kiérve az épületből nagyjából két lépést tehettem, mire bőrig áztam. Az eső még londoni mércével is durván esett. A hideg víz most mégis nagyon jól esett. Visszarántott a valóságba.
Lassan lépkedve indultam el. A dolgok még nem jutottak el a tudatomig és ennek most nagyon örültem. Nem akartam újra és újra végigjátszani a történteket a fejemben. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit és miért tettem. Mert fogalmam sem volt róla. 2 perce se sétálhattam, mikor megpillantottam egy lányt, aki egy pad támláján ücsörgött. Arcát a kezeibe temette és úgy tűnt nem érdekli, hogy jó úton halad a tüdőgyulladás felé.
-Jól vagy?- szólítottam meg halkan.
-Nem- nyöszörögte.
Szőke haja kócosan és vizesen tapadt a fejére és arcára, sminke szétfolyt és tetőtől talpig el volt ázva.
-Adie vagyok- ültem le mellé.
-Alison, de hívj csak Alinek- mondta elhaló hangon.
-Tudod, min gondolkozok?- tettem fel a kérdést 5 perc hallgatás után.
Megrázta a fejét.
-Hogy vajon két, zuhogó esőben üldögélő lány, miért nem megy el egy meleg, kényelmes kávézóba és öntik ki egymásnak a szívüket?
Ali elmosolyodott és hagyta, hogy felhúzzam a padról.

Chapter 2: A sign?

Úristen :O Bocsánat, bocsánat! Tudom, nagyon sok idő telt el, de itt a kövi rész! jóolvasást ♥ bori xoxo   

A szobám közepén álltam, körülöttem óriási kupacokban magasodtak a ruhák, könyvek, CD-k és még ki tudja milyen kacatok. A CD-lejátszómból Eric egyik albuma szólt. Akkor kezdjünk bele!
Háromszor hallgattam végig az egész CD-t mire a végére értem a pakolásnak. Fáradtan dobtam le magamat a fotelembe, majd álmodozva az ablak felé tekintettem. A zajos londoni utcák nyári fényárban úsztak.
Hirtelen ötlettől vezérelve a gardróbomhoz léptem. Felkaptam egy fekete rövidnadrágot és egy piros ujjatlant. A szőke hajamat csak kifésültem. Ahogy a tükörben vizslattam magamat, akaratlanul is végigsimítottam az egyetlen fekete tincsemen, ami látványosan elütött a szalmaszőke társaitól. Pontosan 1 éve festettem bele, hogy örökké magamon viseljem a gyászt, amin képtelen vagyok túllépni. Megráztam a fejemet, hogy tisztuljanak a gondolataim, majd felkaptam a hófehér tornacipőmet és kiléptem az utcára. A meleg szél azonnal belekapott a hajamba. Elindultam a Hyde Park irányába, ahol letelepedtem egy padra és néztem az előttem elhaladó embereket. Egy félóra múlva egy 5-6 körülbelül velem egykorú lányból álló csoporton akadt meg a szemem. Igazából fel sem tűntek volna, ha véletlenül nem látom meg az egyikőjük pólóját. Amin egy fej díszelgett. Zayn feje.
Tátott szájjal bámultam rá. Lehetetlen! Biztos csak a szemem káprázott...
De amikor megfordult, már komolyan kezdtem elhinni, hogy igaz. Ugyanis a pólója hátulján egy felirat volt olvasható: I ♥ Zayn Malik.
Na ne! Ez nem lehet igaz! Felpattantam a padról. Menjek oda a lányhoz? Vagy rohanjak haza? Végül bátortalan léptekkel az alacsony, barna hajú lányhoz léptem.
-Khmm...-köhintettem fel, mire mindannyian felém fordultak.
-Segíthetünk valamiben?-kérdezte kedvesen egy szeplős lány.
-Lehet, hogy most hülyének fogtok nézni, amiért előre is bocsi, de...Szóval megláttam a pólódat -mutattam a barnára- és... csak megszeretném kérdezni, hogy...hogy...-hülyébbnél hülyébb ötleteim voltak, hogy hogyan fejezhetném be a mondatomat.
-Hogy honnan vettem?-próbált segíteni.
Megráztam a fejem.
-Hogy honnan ismered Zaynt -fejeztem be végül ügyetlenül a félbehagyott kérdésemet.
Na bevallom nem erre a reakcióra számítottam. Ugyanis, ahogy az utolsó szó is elhagyta a számat, az összes lány hangos nevetésben tört ki.
-Te...tényleg...nem tudod?-nyögte ki még mindig vihogva az egyikük.
Zavarodott arccal megráztam a fejem.
-One Direction, írd be a Google-be...ugye a Google-t ismered?
-Persze-miért ne ismerném?
-Hát...akkor szia!-intettek felém, majd kikerültek és ott hagytak.
One Direction? Mi köze van Zaynnek a One Directionhoz?
Hazarohantam és bevetettem magam a laptopom elé. A keresőbe bepötyögtem a nevet, és rákattintottam az első linkre...
-Baszki!-csúszott ki a számon az első dolog, ami eszembe jutott.
Na, ne! Ez nem lehet igaz!
További egy órát töltöttem el azzal, hogy cikkeket olvastam és videókat néztem, de képtelen voltam felfogni a dolgokat. Igen, tudom, hogy egy évvel ezelőtt mindent megtettem azért, hogy Zaynt kizárjam az életemből. De hogy ilyen mértékben sikerült azt soha sem sejtettem. Hisz világhírű lett! Sztár!
Éppen egy pletykaoldalt böngésztem, mikor megakadt a tekintetem egy dátumon. A holnapi dátumon. Dedikálás Londonban? Ez talán egy jel lenne?
Lefirkantottam a címet, de aztán áthúztam. Nem megyek el! Aztán megint leírtam. Vagy talán mégis?
Milyen lenne újra látni? Mit érezne ő? És mit éreznék én? Hogy nézhet ki? Még mindig ugyanolyan kiskutya szemei vannak? Meg mindig van egy rosszfiús mosolya?
Félre ne értsetek. Soha nem voltam belé szerelmes. Soha. De az a mosoly és az a szempár mindig megnyugtatott.
"10 évvel ezelőtt:
-Fussunk versenyt az erdőig!-pattant fel Zayn.
Lelkesen bólogattam, majd elkezdtünk rohanni. A két copfba fogott hajam szinte úszott mellettem a levegőben. Felnevettem, ahogy megláttam, hogy Zayn jó 5 méterrel mögöttem járt.
Bamm! A lábam beleakadt egy kiálló gyökérbe és én hangos puffanás a földre zuhantam.
-Adie!-fékezett le mellettem Zayn. -Jól vagy?
-A lá-á-ábam-szipogtam.

‎-Na sírj! Haza viszlek, Ay!-nyugtatgatott ijedten.
-Zee nem tudok járni!-hüppögtem.
-Gyere!-kapott fel az ölébe.
-Te vagy a legjobb, Zee!-motyogtam és egy puszit nyomtam az arcára.
8 évvel később:
Az iskolai folyosó kongott az ürességtől, minden diák és tanár még az osztálytermekben tartózkodott. Leültem a szekrényem tövébe és a fejemet a felhúzott lábamra hajtva próbáltam rendezni a gondolataimat.
-Ay!-guggolt le mellettem valaki, és aggodalmasan megrázta a vállamat.
A könnyeimen keresztül, homályosan láttam Zayn arcát, amiből sütött a féltés.
-Szakított velem!-suttogtam megtörten.
Zayn halkan kifújta a levegőt, majd leült mellém és megfogta a kezemet.
-Én itt vagyok neked!-suttogta.
Halvány mosolyt küldtem felé. A fejemet a vállára dőltöttem és bámultam ki a fejemből.
-Neked nem kémiaórán kellenne lenned?-szólaltam meg egy jó 5 perc hallgatás után.
-Neked nagyobb szükséged van rám, mint a hidrogénnek!-mosolygott.
Jelen:
Muszáj találkoznom vele! Holnap elmegyek arra a dedikálásra!
Ezzel a szilárd elhatározással tettem le a fejem a párnámra és úgy, ahogy voltam, elaludtam.