„Nincs tegnapunk, és nincs holnapunk. Elfelejtjük az időt, elfelejtjük az életet, és békességben vagyunk.”
Gondolkodtatok már valaha a halálon? Hogy milyen érzés lehet? Hogy egyáltalán érzetek-e valamit vagy csak lebegtek a semmiben?
Lehet, hogy most csak legyintetek. Á, messze van az még! – mondjátok, és szinte látom magam előtt az arcotokat, amin tisztán tükröződik, hogy tényleg úgy gondoljátok, rengeteg időtök van még élni.
Hiába vagyok fiatal. Hiába vagyok még én is messze a haláltól. De ha tudnátok, hogy mennyit gondolkodtam a halálon. Hogy hány ezer idézeten, történetet rágtam át magam, hogy valamennyivel közelebb kerülhessek ahhoz, hogy megértsem magát a fogalmat. De tudjátok mire jutottam egy év alatt? Hogy a halálról fogalmunk sem lehet addig, míg meg nem tapasztaljuk. És nem, nem csak arra gondolok most, hogy csak akkor tudunk meg róla valamit, amikor mi magunk hagyjuk ott az életünket. Nem. De ha meghal valakink, ha egy vagy akár több, a szívünkhöz közeli ember egyszerűen eltávozik a világtól, akkor akaratlanul is megértjük, hogy mit jelenthet a halál. Nem érezzük át, de megértjük.
Egy év alatt, mély depresszióm legszörnyűbb részében, tényleg rengeteget gondolkodtam ezeken a dolgokon. Aztán, amikor Londonba költöztünk, akkor valahogy minden jobb lett. Egyszerűen mintha elfelejtettem volna a dolgokat. Mintha sikerült volna túllépnem.
Aha! Itt van a kutya elásva! Mert az, hogy túllépsz a dolgokon, nem jelenti azt, hogy el is felejted őket. Mindössze megpróbálsz úgy élni, hogy már nem rágódsz a dolgokon a napod minden percében (ha nem másodpercében). De korántsem felejted el a dolgokat! Attól, hogy nem gondolsz rájuk, még ugyanolyan fájdalmasan fog érinteni, ha mégis eszedbe jut. És igen. Jól gondoljátok, én nem felejtettem el semmit. Csak megpróbáltam továbblépni.
Így amikor meghallottam Cody hangját, a telefon egyszerűen kihullott a kezeim közül és meredtem a semmibe. Tompán érzékeltem, hogy Cody még sírva üvölt valamit, majd megszakította a hívást. Én pedig csak tovább meredtem magam elé és vártam, hogy valaki most azonnal felébreszt ebből a rémálomból. Mert az nem lehet, hogy velem csak rossz dolgok történjenek! Nem, ez egyszerűen nem fair!
Ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, nem bírtam megállni, keserűen felnevettem. Kezdek megőrülni? Valószínű. Ha már azon vitázok (Kivel is? Magammal? Istennel? Az univerzummal?), hogy mennyire gonosz a világ, miközben Jenna haldoklik, az már tényleg eléggé… Úristen! Hisz Jenna haldoklik!
Felpattantam a székből, ahová az előbb rogytam le, majd gondolkodás nélkül kirohantam az ajtón. Nem is emlékszem, hogy hogyan jutottam el a kórházhoz (aznap már másodjára), de a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy már az egyik zöld csempéjű, kihalt folyosón loholok. Egy hirtelen kanyar után végre megláttam Codyt, aki magába roskadva ült az egyik széken. Arcát kezei közé temette, és minden testrésze remegett.
- Cody!- kiáltottam fel, levágódtam mellé és szorosan átöleltem.
Nem reagált az érkezésemre, kitartóan bámulta a kezét, mire egy kicsit eltoltam magamtól.
- Mi történt?- kérdeztem halkan, de a hangomban bujkáló kétségbeesést már képtelen voltam leplezni.
Cody végre rám nézett. Szemei vörösek voltak és fekete karikák vették körül, de az arca valamennyire már megnyugodott.
- Felvágta az ereit- mondta halkan, mire megszorítottam kissé a kezét. –Rengeteg vért vesztett, de az orvosok azt mondták, hogy meg fog gyógyulni... Adie, én úgy megijedtem!- fakadt ki.
- Ssss, Cody!- simogattam meg a vállát. –Hiszen az előbb mondtad, hogy meg fog gyógyulni! Semmi baja nem lesz!- bizonygattam tettetett lelkesedéssel.
- Te nem láttad, hogy nézett ki! Én komolyan mondom, megölöm azt a férget!- markolt bele a hajába idegesen és egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy szálanként tépi ki az egészet.
Először fel sem tudtam fogni, hogy kiről beszél aztán, mint derült égből villámcsapás, ért el a tudatomig a felismerés.
- Ray?- kérdezem zavarodottan.
- Szerinted?- horkant fel gúnyosan. –Minden az ő hibája! Ha még egyszer a szemem elé kerül, esküszöm, hogy kicsinálom!
Eddig még nem is gondolkodtam azon, hogy vajon mi késztette arra Jennát, hogy véget vessen az életének. Pedig mennyire logikus! De… Uramatyám! Hisz Ray miattam szakított vele. Ez akkor most az én hibám? Vagy én is csak egy ártatlan áldozat vagyok?
- Adie, jól vagy?- nézett rám furán Cody.
- Én… persze, mármint…- hebegtem össze-vissza.
Cody egyre furábban bámult rám, én pedig még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is művelek, már ki is mondtam azt a pár szót. Nagyon nem kellett volna.
- Miattam történt!
Ha eddig azt állítottam, hogy Cody furcsán méregetett, akkor most már konkrétan úgy bámult rám, mintha most szöktem volna ki az elmegyógyintézetből. Vagy az idegosztályról. Az közelebb is van.
- Mi van?- nyögte ki.
- Ray miattam szakított vele.
Komolyan, Adie, miért nem bírod befogni a szádat? Miért mindig a legrosszabbkor jön rád az őszinteségi roham?
- Hogy mi a…?- és amit itt mondott, azt inkább nem írnám le. Higgyétek el, jobban jártok, ha csak elképzelitek.
Én pedig csak ültem ott, mint aki sóbálvánnyá változott és hallgattam, ahogy Cody totálisan kiakad.
- Húzz innen!- kiabált, mire egy nővér idegesen elindult felénk. Nem akartam neki szólni, hogy ha nem egy gigantikus méretű nyugtató injekcióval a kezében jön, akkor el is mehet, nincs rá szükség.
- Cody, légy szíves, nyugodj meg!- kérleltem a mai napon már másodjára, de most sem jött be.
- Utoljára mondom, tűnj a szemem elől!- sziszegte.
Mérgesen felpattantam a székről és vissza se nézve elrohantam. Aggódtam Jenna miatt, nagyon is aggódtam, és sajnáltam Codyt, de teljes mértékben biztos voltam benne, hogy nincsen igaza. Nem bánthat így velem. Nincs joga ezért engem okolni.
*
Egyedül léptem ki az iskolakapun. Mivel mindhárom barátom megutált a suliból, ezért az elmúlt egy hétben főként egyedül tengettem a szüneteket, de nem panaszkodhatok, hisz ez tényleg semmi a múlt évemhez képest, amikor konkrétan a napom 24 óráját egyedül töltöttem.
A gondolataimba mélyedtem és észre sem vettem, hogy már a rajzsuli előtt álldogálok, és a zöld ajtót bámulom meredten.
- Hali, csajszikám!- szólalt meg mellettem egy vidám hang, mire kisebb szívrohamot kaptam.
Angie boldogan vigyorgott mellettem és komolyan még a copfba kötött haja is vidáman himbálózott a fején. Ez a lány! Nem lehet nem szeretni.
- Szia!- köszöntem én is, majd bementünk az épületbe.
Lepakoltuk a cuccainkat, majd egy-egy szakadt, festékes kötényt kötöttünk magunk elé, mivel a mai feladat egy fatuskó lerajzolása, amit Katy már különböző fényű lámpákkal világított meg. Beálltam az egyik állvány mögé, majd elgondolkodva meredtem a tuskóra. Igazából ötletem sem volt, hogy mivel kéne kezdenem.
- Szia!- szólalt meg mellettem egy kellemes mély hang.
Ahogy megfordultam, szembe találtam magam a hang gazdájával, aki nem volt más, mint egy körülbelül velem egyidős, barna hajú, barna szemű, kedves mosolyú fiú.
- Öhmm… helló!- mondtam zavartan. És igen, hölgyeim és uraim, bemutatom Adie Phillipet, a magabiztosság újdonsült királynőjét!
- Bocs, hogy megzavartalak, csak új vagyok itt és gondoltam bemutatkozok. Peeta Benson- nyújtotta felém a kezét, én pedig kedvesen megráztam.
- Adie Phillip!- mosolyogtam rá.
Peeta nagyon kedves fiúnak bizonyult és a rajzszakkör végére nagyon sok mindent megtudtam róla. Hogy van két húga, hogy imádja a meséket (közös szenvedély, plusz pont) és hogy a festés mellett még írni szokott.
- Verseket?- kérdeztem, miközben a lehet legnagyobb műgonddal próbáltam tökéletesíteni a festményemet.
- Dehogy- nevetett fel, majd kicsit hátrább állt, hogy onnan vizsgálhassa meg a saját művét. –Novellákat, kisregényeket, de pár héttel ezelőtt fejeztem be az első rendes regényemet.
- Elolvashatom?- fordultam felé hirtelen, mire ő megrántotta a vállát.
- El- mondta én pedig már fordultam vissza a vászonhoz, amikor folytatta a mondatot:
- Ha eljössz velem meginni egy kávét!- kacsintott rám, én pedig automatikusan elvörösödtem, de boldogan beleegyeztem.
És így végződik az én történetem. Összeházasodtunk, született két imádnivaló gyerekünk, Julia és Katie és… Hopsz, ez egy másik sztori! Az enyém ennél egy kissé bonyolultabb. Bár akkor még nem is tudtam, hogy ennyire. Hogy a Peetával való ismeretségem sem lesz éppen egy nyugodt kapcsolat.
Lehet, hogy most csak legyintetek. Á, messze van az még! – mondjátok, és szinte látom magam előtt az arcotokat, amin tisztán tükröződik, hogy tényleg úgy gondoljátok, rengeteg időtök van még élni.
Hiába vagyok fiatal. Hiába vagyok még én is messze a haláltól. De ha tudnátok, hogy mennyit gondolkodtam a halálon. Hogy hány ezer idézeten, történetet rágtam át magam, hogy valamennyivel közelebb kerülhessek ahhoz, hogy megértsem magát a fogalmat. De tudjátok mire jutottam egy év alatt? Hogy a halálról fogalmunk sem lehet addig, míg meg nem tapasztaljuk. És nem, nem csak arra gondolok most, hogy csak akkor tudunk meg róla valamit, amikor mi magunk hagyjuk ott az életünket. Nem. De ha meghal valakink, ha egy vagy akár több, a szívünkhöz közeli ember egyszerűen eltávozik a világtól, akkor akaratlanul is megértjük, hogy mit jelenthet a halál. Nem érezzük át, de megértjük.
Egy év alatt, mély depresszióm legszörnyűbb részében, tényleg rengeteget gondolkodtam ezeken a dolgokon. Aztán, amikor Londonba költöztünk, akkor valahogy minden jobb lett. Egyszerűen mintha elfelejtettem volna a dolgokat. Mintha sikerült volna túllépnem.
Aha! Itt van a kutya elásva! Mert az, hogy túllépsz a dolgokon, nem jelenti azt, hogy el is felejted őket. Mindössze megpróbálsz úgy élni, hogy már nem rágódsz a dolgokon a napod minden percében (ha nem másodpercében). De korántsem felejted el a dolgokat! Attól, hogy nem gondolsz rájuk, még ugyanolyan fájdalmasan fog érinteni, ha mégis eszedbe jut. És igen. Jól gondoljátok, én nem felejtettem el semmit. Csak megpróbáltam továbblépni.
Így amikor meghallottam Cody hangját, a telefon egyszerűen kihullott a kezeim közül és meredtem a semmibe. Tompán érzékeltem, hogy Cody még sírva üvölt valamit, majd megszakította a hívást. Én pedig csak tovább meredtem magam elé és vártam, hogy valaki most azonnal felébreszt ebből a rémálomból. Mert az nem lehet, hogy velem csak rossz dolgok történjenek! Nem, ez egyszerűen nem fair!
Ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, nem bírtam megállni, keserűen felnevettem. Kezdek megőrülni? Valószínű. Ha már azon vitázok (Kivel is? Magammal? Istennel? Az univerzummal?), hogy mennyire gonosz a világ, miközben Jenna haldoklik, az már tényleg eléggé… Úristen! Hisz Jenna haldoklik!
Felpattantam a székből, ahová az előbb rogytam le, majd gondolkodás nélkül kirohantam az ajtón. Nem is emlékszem, hogy hogyan jutottam el a kórházhoz (aznap már másodjára), de a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy már az egyik zöld csempéjű, kihalt folyosón loholok. Egy hirtelen kanyar után végre megláttam Codyt, aki magába roskadva ült az egyik széken. Arcát kezei közé temette, és minden testrésze remegett.
- Cody!- kiáltottam fel, levágódtam mellé és szorosan átöleltem.
Nem reagált az érkezésemre, kitartóan bámulta a kezét, mire egy kicsit eltoltam magamtól.
- Mi történt?- kérdeztem halkan, de a hangomban bujkáló kétségbeesést már képtelen voltam leplezni.
Cody végre rám nézett. Szemei vörösek voltak és fekete karikák vették körül, de az arca valamennyire már megnyugodott.
- Felvágta az ereit- mondta halkan, mire megszorítottam kissé a kezét. –Rengeteg vért vesztett, de az orvosok azt mondták, hogy meg fog gyógyulni... Adie, én úgy megijedtem!- fakadt ki.
- Ssss, Cody!- simogattam meg a vállát. –Hiszen az előbb mondtad, hogy meg fog gyógyulni! Semmi baja nem lesz!- bizonygattam tettetett lelkesedéssel.
- Te nem láttad, hogy nézett ki! Én komolyan mondom, megölöm azt a férget!- markolt bele a hajába idegesen és egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy szálanként tépi ki az egészet.
Először fel sem tudtam fogni, hogy kiről beszél aztán, mint derült égből villámcsapás, ért el a tudatomig a felismerés.
- Ray?- kérdezem zavarodottan.
- Szerinted?- horkant fel gúnyosan. –Minden az ő hibája! Ha még egyszer a szemem elé kerül, esküszöm, hogy kicsinálom!
Eddig még nem is gondolkodtam azon, hogy vajon mi késztette arra Jennát, hogy véget vessen az életének. Pedig mennyire logikus! De… Uramatyám! Hisz Ray miattam szakított vele. Ez akkor most az én hibám? Vagy én is csak egy ártatlan áldozat vagyok?
- Adie, jól vagy?- nézett rám furán Cody.
- Én… persze, mármint…- hebegtem össze-vissza.
Cody egyre furábban bámult rám, én pedig még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is művelek, már ki is mondtam azt a pár szót. Nagyon nem kellett volna.
- Miattam történt!
Ha eddig azt állítottam, hogy Cody furcsán méregetett, akkor most már konkrétan úgy bámult rám, mintha most szöktem volna ki az elmegyógyintézetből. Vagy az idegosztályról. Az közelebb is van.
- Mi van?- nyögte ki.
- Ray miattam szakított vele.
Komolyan, Adie, miért nem bírod befogni a szádat? Miért mindig a legrosszabbkor jön rád az őszinteségi roham?
- Hogy mi a…?- és amit itt mondott, azt inkább nem írnám le. Higgyétek el, jobban jártok, ha csak elképzelitek.
Én pedig csak ültem ott, mint aki sóbálvánnyá változott és hallgattam, ahogy Cody totálisan kiakad.
- Húzz innen!- kiabált, mire egy nővér idegesen elindult felénk. Nem akartam neki szólni, hogy ha nem egy gigantikus méretű nyugtató injekcióval a kezében jön, akkor el is mehet, nincs rá szükség.
- Cody, légy szíves, nyugodj meg!- kérleltem a mai napon már másodjára, de most sem jött be.
- Utoljára mondom, tűnj a szemem elől!- sziszegte.
Mérgesen felpattantam a székről és vissza se nézve elrohantam. Aggódtam Jenna miatt, nagyon is aggódtam, és sajnáltam Codyt, de teljes mértékben biztos voltam benne, hogy nincsen igaza. Nem bánthat így velem. Nincs joga ezért engem okolni.
*
Egyedül léptem ki az iskolakapun. Mivel mindhárom barátom megutált a suliból, ezért az elmúlt egy hétben főként egyedül tengettem a szüneteket, de nem panaszkodhatok, hisz ez tényleg semmi a múlt évemhez képest, amikor konkrétan a napom 24 óráját egyedül töltöttem.
A gondolataimba mélyedtem és észre sem vettem, hogy már a rajzsuli előtt álldogálok, és a zöld ajtót bámulom meredten.
- Hali, csajszikám!- szólalt meg mellettem egy vidám hang, mire kisebb szívrohamot kaptam.
Angie boldogan vigyorgott mellettem és komolyan még a copfba kötött haja is vidáman himbálózott a fején. Ez a lány! Nem lehet nem szeretni.
- Szia!- köszöntem én is, majd bementünk az épületbe.
Lepakoltuk a cuccainkat, majd egy-egy szakadt, festékes kötényt kötöttünk magunk elé, mivel a mai feladat egy fatuskó lerajzolása, amit Katy már különböző fényű lámpákkal világított meg. Beálltam az egyik állvány mögé, majd elgondolkodva meredtem a tuskóra. Igazából ötletem sem volt, hogy mivel kéne kezdenem.
- Szia!- szólalt meg mellettem egy kellemes mély hang.
Ahogy megfordultam, szembe találtam magam a hang gazdájával, aki nem volt más, mint egy körülbelül velem egyidős, barna hajú, barna szemű, kedves mosolyú fiú.
- Öhmm… helló!- mondtam zavartan. És igen, hölgyeim és uraim, bemutatom Adie Phillipet, a magabiztosság újdonsült királynőjét!
- Bocs, hogy megzavartalak, csak új vagyok itt és gondoltam bemutatkozok. Peeta Benson- nyújtotta felém a kezét, én pedig kedvesen megráztam.
- Adie Phillip!- mosolyogtam rá.
Peeta nagyon kedves fiúnak bizonyult és a rajzszakkör végére nagyon sok mindent megtudtam róla. Hogy van két húga, hogy imádja a meséket (közös szenvedély, plusz pont) és hogy a festés mellett még írni szokott.
- Verseket?- kérdeztem, miközben a lehet legnagyobb műgonddal próbáltam tökéletesíteni a festményemet.
- Dehogy- nevetett fel, majd kicsit hátrább állt, hogy onnan vizsgálhassa meg a saját művét. –Novellákat, kisregényeket, de pár héttel ezelőtt fejeztem be az első rendes regényemet.
- Elolvashatom?- fordultam felé hirtelen, mire ő megrántotta a vállát.
- El- mondta én pedig már fordultam vissza a vászonhoz, amikor folytatta a mondatot:
- Ha eljössz velem meginni egy kávét!- kacsintott rám, én pedig automatikusan elvörösödtem, de boldogan beleegyeztem.
És így végződik az én történetem. Összeházasodtunk, született két imádnivaló gyerekünk, Julia és Katie és… Hopsz, ez egy másik sztori! Az enyém ennél egy kissé bonyolultabb. Bár akkor még nem is tudtam, hogy ennyire. Hogy a Peetával való ismeretségem sem lesz éppen egy nyugodt kapcsolat.
Nagyon nem.
