Fuck you, I'll never be Adie Phillip!

Somewhere only we know

Kezeimbe temettem az arcomat és lerogytam a bőröndöm mellé. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen, hogy ennyire ki akarjon velem cseszni a sors.

A csípős, angol időjárás sem lendített a kedvemen. A fülemben üvöltött Keane - Somewhere only we know című száma. És fogalmam sem volt, hogy mit fogok most csinálni.

Össze voltam zavarodva és hirtelen egy épkézláb megoldás sem jutott eszembe.

- Nem maradhatok itt! – mondtam ki hangosan, mire néhány járókelő felém fordult. Hopsz. Egy magában, értelmetlen nyelven beszélő lány.

Megragadtam a bőröndöm fogantyúját és mérgesen magam után rángattam. Kora reggel volt, az utcákat ellepték az emberek.

Hirtelen megálltam, mire a mögöttem haladó nő belém jött.

- Sorry!- néztem rá, mire ő csak legyintett, motyogott valamit az orra alatt és kikerült.

Az oszlop, ami előtt leszobroztam, nem volt különösebben érdekes a többi ember számára. Magas, fekete lámpaoszlop volt, a festék csak néhány, alig látható helyen kopott le. És mindössze egy plakát volt ráragasztva. One Direction koncert plakát.

- Ne, hogy azt higgyétek, hogy miattatok vagyok itt! Éppen az álmomat váltom valóra. 

Aztán ráeszméltem, hogy egy villanyoszlopnak beszélek. Bori, ez azért elég gáz, akármilyen helyzetben vagy is! De képtelen voltam befogni.

- Tudjátok mi a vicces? – böktem meg Louis mosolygó fejét. – Hogy ha most Adie Phillip lennék, akkor valamelyikőtök itt teremne és megkérdezné, hogy mi a baj. Ha Adie Phillip lennék, akkor nem azt kérdezném, hogy mit csinálsz London közepén testőr nélkül, hanem zokogva a nyakatokba vetném magam, nem foglalkozva az emberekkel. Elsírnám nektek, hogy ellopták a táskámat, nincs pénzem, nincs telefonom, nincsenek irataim. Ha Adie Phillip lennék, akkor átkarolnátok a vállamat, elvezetnétek a házatokba, forró teával kínálnátok és körbeugrálnátok. De basszameg – káromkodtam el magam, pedig nem szokásom – soha nem leszek Adie Phillip. Adie Phillip nem létezik! Ti pedig soha nem lesztek itt, hogy megvigasztaljatok!

Dühös voltam. Nem is rájuk, dehogy rájuk. Tőlük az életem során már rengeteget kaptam, bár erről ők még csak nem is tudnak. Dühös voltam a világra, a táskatolvajomra, a hülye időjárásra, de legfőképpen magamra. Egy lámpaoszlopnak beszélek, az istenit!

- Te Adie Phillipről beszéltél? – szólalt meg mellettem valaki magyarul.

The story of Adie Phillip

Megpördültem a tengelyem körül. Két lány állt előttem, kedves mosollyal az arcukon.

- Öhm, ja – nyögtem ki, nem értettem, hogy mire akarnak kilyukadni. Mármint… nem hinném, hogy ismerik Adie Phillipet. Mármint… ő nem létezik.

- Te írtad meg a történetét? – kérdezte most a másik lány. Dallamos hangja volt, valahogy megnyugtató.

Bólintottam, majd tágra nyílt szemekkel rájuk néztem.

- Ti olvastátok?

Nevetve bólintottak.

- Egész jó kis sztori volt. Kár, hogy sosem tudtuk meg, hogy mi lesz a vége – húzta el a száját a magasabbik lány.

- Ha akarjátok, elmondhatom- vontam meg a vállam. Nem nagy szám.

- Tényleg? – nézett rám meglepett manga-szemekkel az alacsonyabb. – Üljünk be egy kávéra valahova, mindjárt megfagyok!

- Öhm… - zavartan az egyik tincsemet kezdtem csavargatni. – Az az igazság, hogy nincs se pénzem se semmim, ugyanis a reptéren ellopták a táskámat.

- Nyugi, meghívunk – legyintett a lány.

Fel sem eszmélhettem, máris egy kis kávézó egyik asztalánál ücsörögtünk. Bent jó meleg volt, végre kibújhattam a dzsekimből.

- Tehát? – nézett rám izgatottan a magasabbik lány. Csinosan volt öltözve, barackszínű nadrágot, és kötött, vajszínű pulcsit viselt, és hosszú, szőkésbarna haját szoros copfba fogta.

- Hol is hagytam félbe a blogot? – tűnödtem, majd eszembe jutott. – Amikor beteg volt, ugye?

- Igen és aztán belépett valaki! – susogta izgatottan az alacsonyabbik lány. Ő eléggé különbözött a másik lánytól, fekete csőnadrágot, bakancsot és fekete-pink cipzáras pulcsit viselt, rövid, fekete haját mangásan feltupírozta.

- Ja, igen az Jenna volt. Igazából utána indultak be a történések… - kezdtem teljesen belemerülni a mesélésbe. – Jenna találkozott Peetával és teljesen belezúgott. Adie nem akart megint Jennáék közé állni, így aztán Peetával szakítottak. Utána emlékszem – nevettem fel az emlék hatására – Adie elment a fiúkkal a vidámparkba. És félt a hullámvasúttól és végig Niall ölébe ült, mert annyira remegett meg lesápadt. Igen, aztán gondolhatjátok, hogy mi volt, Niall és Adie összejöttek – itt a két lány kiengedett egy álmodozó sóhajt, és én sem bírtam ki, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. – Aztán már nem dolgoztam ki annyira a történetet, de tudom, hogy egy viszonylag boldog rész következett, minden rendben volt. És aztán… Aztán, hogy szépen fogalmazzak, a sors megismételte önmagát. Ugyanis Mandy, a nagynénje autóbalesetet szenvedett. Adie teljesen összeomlott és az éppen koncertező fiúk közül hazajött pár napra Niall és Zayn. Viszont nem maradhattak sokáig, és aztán… aztán Adie megmondta Zaynnek, hogy megint nem számíthatott rá. És, hogy többet nem akarja az életben tudni. Niallal is szakított és a történet végére önkéntesnek állt egy dél-afrikai segélyszervezethez. Ha már rajta nem tud senki segíteni, majd ő segít másokon. És többet nem találkozott a fiúkkal – vontam meg szomorúan a vállamat.

A mangalány óriási mangaszemeiből kicsurgott néhány könnycsepp.

- Ez olyan szomorú!

Nem is tudtam mit reagálni rá. Nekem már nem is a történet volt szomorú, hisz sokszor végigjárattam az agyamat rajta. Hanem szomorú volt visszagondolni arra az időszakra, amikor a történetet írtam. 15 éves fejjel, semmit sem tudva világról. Éretlen voltam, egy meg nem értette tinédzser.

- És mit csinálsz most Londonba? Csak nem a koncertre jöttél?- váltott hirtelen témát a magasabbik lány. Őt annyira nem viselte meg a történet. Hisz neki csak egy történet volt.

Are they happy? I don't know. I've never met them.

Egész jól elbeszélgettem velük, majd később elköszöntem tőlük és mindenki ment a maga dolgára. Nagy örömömre a rendőrség be tudta mérni a telefonom helyét, így visszakaptam a táskámat. A kollégium felé igyekezve aztán megint elmentem egy lámpaoszlop mellett. És megint 5 arc vigyorgott rám, szemtelenül, aranyosan és boldogan.

Nem tudom, hogy tényleg boldogok voltak-e. Sosem találkoztam velük. De talán jó is. Így megmaradtak olyannak, amilyennek elképzeltem őket. Az én 5 tökéletes szupersztárom. Akik még csak nem is tudnak a létezésemről.

Nevetve fordultam a kollégium ajtaja felé, mikor valaki befogta a szememet hátulról. Egy pillanatra lefagytam, majd mikor megéreztem az ismerős illatot, felnevettem.

... and he has tickets in his hand. One Direction tickets.

Csak őt lány van a világon, akinek egy One Direction tag a nagy Ő. Én nem tartozom közéjük. Az én nagy Ő-m mögöttem állt nevetve és két koncertjegyet szorongatott a kezében. One Direction jegyeket.

This is the way you left me, I'm not pretending. No hope, no love, no glory, No Happy Ending.

Nem rész. Hanem egy kétségbeesett, szomorú tény.
Nektek nem is tudom, hogy szomorú-e, van egy olyan érzésem, hogy már egy olvasóm sem maradt. De nekem szomorú. Nagyon.
Vége.
Vége.
Ennyi volt.
Annyi mondanivalóm van és... és tudom, hogy senkit nem érdekel. Honestly? No one gives a fuck. I know. De még is ki kell magamból adnom. Mindent, ami bennem van. És a fele nem is ehhez a sztorihoz kapcsolódik. De most elmondok. Mindent.
Először is, miért fejezem be? Ennek sok oka van. Nem vagyok a régi, rendszertelenül hozom a részeket és tudom, tudom, hogy egyre jobban vesztitek el az érdeklődéseteket. De ez még nem is lenne fő ok. Engem nem érdekel, sosem érdekelt, hogy ki és hányan olvassák a sztorimat. Magamnak írtam. Magamnak akartam örömet okozni vele és az csak egy elképesztő plusz volt, hogy valaki elolvasta. És talán egy icipicit még szerette is. De még mindig nem ezért hagyom abba. Nem arról van szó, hogy magamnak nem felelt meg. Hanem, hogy ezt a sztorit réges rég kezdtem el írni, sokkal régebben, mint hogy elkezdtem feltölteni a részeket, még az If you meet with a rebel... alatt. És azóta minden megváltozott körülöttem, de legfőképpen én. Ez a fő ok. Már nem úgy látom a dolgokat, mint az elején.
A másik ok talán még szomorúbb, hisz idővel még kiderülhet, hogy én jó irányba változtam. De ez az ok mindig is szomorú lesz. Ugyanis... megváltoztak az érzéseim az 1D-vel kapcsolatban. És ezt most meg fogom veletek osztani. És nyugodtan kinyomhatjátok az oldalt most. De ki kell adnom magamból.
Miért akarják őket bekényszeríteni egy szerepbe? Miért kellett a showbusiness rabszolgáivá válniuk? Mert így eladhatóak, jól tudom. De én ebből nem kérek. Nem kérek abból, amit el akarnak adni a rajongóknak. Mert nekem nem tetszik ez a "felcímkézett" imidzsük. És tudjátok mi a legszomorúbb? Hogy erről az egészről a  rajongók tehetnek. Gondoljatok már bele, hé, hogy mit csináltok, hogy mit csinálunk! Ne a managementet okoljátok, ők azt teszik, amivel megfelelhetővé teszik a fiúkat a rajongók számára. Miért kell neki esni Harry összes barátnőjének? Soha nem lehet majd barátnője, ezt már mindenki vágja ott. Szerintetek mit érez most? Szerintetek miért hazudott nekünk? Istenem, az egész a mi, a RAJONGÓK hibája! Csak fel kéne fognunk, hogy ha teszünk valamit, annak következményei lesznek. A management nem hülye, sőt kifejezetten okos, azt fogják csinálni, amit a rajongók akarnak. És ha ők nem akarnak barátnőt Harynek, akkor neki nem lesz barátnője. De ez csak egy példa a sok közül. Igen, nekem is hiányoznak a lépcsőn ülő fiúk. De ők már sosem lesznek ugyanazok. Mert minden mozdulatukra, szavukra figyelniük kell. Túl hirtelen, túl népszerűek lettek. És ez nem jó. Nem fogják bírni. A rajongóknak túl kéne lépni azon, hogy Louis és a répák és Larry Stylinson és a teknős és a macska és a Nando's. Miért akarjuk felcímkézni őket? Nem tárgyak. Változnak ők is és ha belekényszerülnek egy szerepbe, akkor sosem lesznek azok, sosem válnak azzá, akiknek lenniük kéne. Ez a showbusiness. Deal with it. Csak ne feledjétek, hogy mi irányítjuk, hogy mivé változnak. Ezt fel kéne fognia néhány embernek. Mert mi vagyunk a vevők, ők pedig az áruk, akármilyen durván hangzik is ez.
Azt hiszem, (ha egyáltalán olvassa ezt még valaki) hogy mindenkinek meg van már rólam a véleménye. Hívhatok Directionatornak. De ne feledjétek. Once a Directioner, forever a Directioner. Ez maradok, ez vagyok. Csak már nem akarok ennek a hülyeségnek a része lenni. Vehetjük úgyis, hogy Directioner vagyok, aki köszöni szépen, de kiszállt az 1DFamilyből. Szeretem őket, nagyon fontos részei az életemnek, de nem vagyok hajlandó elfogadni a helyzetet.
Ja, és a sztori... Hogy az mennyire realisztikus. Hah. Nevetséges. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyenek. Nem tökéletesek, megint csak ezt tudom mondani, hogy ne kényszerítsük őket ebbe a szerepbe, mert senki sem az. Eleve sem terveztem Happy Endet. Az előző sztorinál elegem lett a nyáladzásból. De már csak azért sem fejezem be a sztorit, mert a végét leszámítva sablonsztori volt a javából. Valami igazit akarok írni, és annak már biztos, hogy nem lesznek a részei a fiúk. Mert már sosem fogjuk megtudni, hogy milyenek igazából. És én nem akarok erről fantáziálgatni. Csak pazarlom az időmet.
Jöhetnek a komik, szidhattok, tényleg, mert megérdemlem. Mert egy hisztis liba vagyok, dramaqueen, de ez a véleményem. Mondhatjátok, hogy egy monitor mögül könnyű az észt osztani. Nem osztom. Csak így látom. Azt is mondhatjátok, hogy hülye vagyok, a dolgok nem így vannak. Ebben az esetben különbözik a  véleményünk, ennyi. De őszintén mondom, hogy ha akarjátok szidhattok. Mert megérdemlem. Nem voltam elég kitartó. És mint már sokszor, most is csalódtam magamban.
Az meg már csak hab a tortán, hogy megint félbehagytam egy sztorit.
Ha még most is olvasod, akkor így utoljára annyit, hogy bár ezt a sztorit jobbnak tartottam, mint az előzőt, arra mégis büszkébb vagyok. Nem csak azért mert befejeztem. Hanem, mert ez a sztori nem jelent számomra semmit. És szerintem nektek se. (ha egyáltalán olvasta még valaki)
Sajnálom, hogy becsaptalak Titeket. Elmondjam esetleg, hogy mi lett volna a sztori folytatása? Íratok, ha érdekel. :)
Szerettelek Titeket.
Nagyon.
Utoljára ölel Titeket,
Bori xx

És...
Köszönöm. Mindent, amit Tőletek kaptam.

Chapter 17: Just having fun with Him

Gyerekeeeeeek! Egész hamar hoztam, nem? :D (Na, jó ezzel még viccelni is rossz, szomorú a teljesítményem. No, meg az önbizalmam is. Siralmas vagyok. Pont.) De, itt a rész, szóval jóolvasást! xx

- Ébresztő!- üvöltött valaki a fülembe, mire én úgy pattantam ki az ágyamból, mintha ágyúból lőttek volna ki.

- Mi a franc történt, Zayn?- kérdeztem még mindig kapkodva a levegőt, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és megvonta a vállát.

- Gondoltam meghívlak reggelizni. És hát ahhoz fel kellett valahogy ébresztenelek…- vigyorgott.

Összeszűkített szemekkel meredtem rá, majd legyintettem egyet és a gardróbom felé fordultam, hogy valami normális göncöt keressek.

- Nem is vagy rám mérges?- kérdezte a fiú, miközben felállt az ágyamról, ahol eddig teljesen nyugodtan üldögélt és az ajtófélfának dőlve nézte az ügyködésemet.

- Éhes vagyok, és mivel te gondoskodsz a kajámról, ezért nem lenne a legszerencsésebb, ha elkezdenék ordítozni veled- mondtam, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

Miközben folytattuk a beszélgetést én kiválasztottam egy Supermanes pulcsit meg egy fakó farmert, majd a szerzeményeimet ledobáltam az ágyra és kérdőn Zaynre bámultam.

- Ki mennél?- tettem fel a szerintem evidens kérdést, miután nem akarta elérteni a pillantásaimat.

- Nem te mondtad, hogy köztünk nem egyszerű barátság van?- kérdezte sunyin mosolyogva.

- Azt akarod, hogy kidobjalak a szobámból?- sóhajtottam fel.

- Jól van, megyek már!- mondta és kilépett a szobámból, majd már a csukott ajtó mögül visszakiabált. - Remélem még mindig olyan gyorsan készülsz el, mint régen! Éhen halok!

Vigyorogva megforgattam a szememet, majd felvettem a ruháimat, összekötöttem a hajamat és már lent is voltam a türelmetlenül várakozó Zaynnél.

Gyalog indultunk a belvárosba, miközben különböző témákról beszélgettünk. Jó volt újra csak ketten lenni. Zayn az egyetlen ember az életemben, akivel bármiről kötetlenül beszélgethetek, és most bőven van mit bepótolnunk. Észre sem vettem, hogy hol járunk, csak mikor Zayn megállított egy kis étterem előtt. Határozottan hangulatos helynek tűnt, az ablakokon rengeteg fény áradt be, amitől az egész nagyon barátságossá vált. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet és kezünkben az étlapokkal a rendelésről kezdtünk beszélgetni.

- Mit hozhatok?- lépett oda hozzánk a pincér hirtelen.

- Én egy amerikai palacsintát szeretnék és egy forró, mézes-citromos mentateát!- mondtam, majd becsuktam az étlapot.

Zayn is leadta a rendelést, majd mikor kihozták az ételeket, mint két éhező, úgy vetettük rá magunkat.

- Kapok a palacsintádból?- nézett rám kiskutya-szemekkel Zayn.

- Ezt a nézést inkább a barátnődnek tartogasd!- szóltam rá és reméltem, hogy abbahagyja, de nem is Zaynről beszélnénk, ha így lett volna.

- Na, nesze!- adtam neki oda a tányéromat, mire ő kicserélte azt a sajátjával. Ami természetesen akkora már üres volt.

Miután fizettünk (Zayn persze nem engedte, hogy a sajátomat kifizessem), kiléptünk az étteremből, de egy eddig fel sem tűnő problémával kellett szembe néznünk. Ugyanis zuhogott az eső.

- Úristen a hajam!- kiáltott fel Zayn és ijedten az említett részéhez kapta a kezét, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy a végén már a vizes földön üldögéltem és a szememet törölgettem.

- Te kiröhögtél?- nézett rám vészjóslóan Zayn, aki a víztől letapadt hajával erősen hajazott egy ázott kutyára.

- Én? Soha!- néztem rá és megpróbáltam komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerült.

- Tudod mi jutott eszembe?- csillant fel a szemem hirtelen.

- Mi?- nézett rám vészjóslóan Zayn.

Nem válaszoltam neki, csak lekaptam a lábamról a cipőmet és a zoknimat és elkezdtem mezítláb táncolni meg futkosni az esőben. Zayn egy pár másodperc múlva csatlakozott hozzám. Végül egy parkban kötöttünk ki totál elázva.

- Átázott a telefonom!- jelentette ki kétségbeesetten Zayn.

- És az miért is probléma?- néztem rá kérdőn. Csak egy telefon, nem olyan nagy szám.

- Nem tudnak elérni- mondta és értetlenül meredt rám.

Na, ezzel is sokat megmagyarázott. Még mindig nem értettem.

- És?

- Adie, tudod, vannak kötelezettségeim. És nagyon nagy szükségem van a telefonomra!

És akkor leesett…

- Ja, igen. A sztárság- mondta keserű mosollyal az arcomon és elfordultam Zayntől, hogy a fákról ütemesen csordogáló eső vizet figyelhessem.

Hallottam, hogy felsóhajt mellettem, de továbbra is a vizet bámultam.

- Adie, figyelj rám! Ez egy olyan dolog, amit el kell fogadnod. Hozzám tartoznak a rajongóim, hogy néha le kell mondanom, majd programokat, mert a munka közbe szól. Csak kérlek, ezek miatt ne haragudj rám! Ne felejtsd el, hogy én ezt szeretem csinálni!- mondta, mire én hirtelen elszégyelltem magamat. Már megint azt hiszem, hogy én mindennél fontosabb vagyok.

- Megértettem. És ha ez az ára annak, hogy visszakaptam a legjobb barátomat, akkor elfogadom- mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten rám vigyorgott. –De még mindig úgy nézel ki, mint egy ázott kutya!

- Ázott kutya?- bámult rám megütközve. –Ázott kutya?- ismételte rendületlenül.

Én visszafojtott nevetéssel bólogattam, majd vártam, hogy mikor robban a bomba.

- Na, kapsz te ázott kutyát!- mondta és felkapott, majd a jéghideg vizű szökőkút elé lépett.

Mikor rájöttem, hogy mit akar csinálni, eszeveszett sikítozásba kezdtem és próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de ő erősen fogott.

- Zayn, könyörgök! Október van és már így is totálisan eláztam!- könyörögtem és próbáltam bevetni a legaranyosabb nézésemet, de ő hajthatatlan volt.

Éreztem, hogy kissé megemel, majd vettem egy mély lélegzetet, behunytam a szememet és vártam, hogy megérezzem magam körül a vizet. De hiába vártam, nem történt semmi. Mikor már egy perce várakoztam csukott szemmel rájöttem, hogy még mindig Zayn karjaiban vagyok.

- Nem dobsz bele?- kérdeztem, mikor felpillantottam a fiúra.

- Megsajnáltalak, te szerencsétlen. Egyébkén tudod, hogy nagyon hangosan tudsz sikítozni?- kérdezte érdeklődve, miközben továbbra sem rakott le a földre, hanem elindult velem a park kijárata felé.

- Tudom- vigyorodtam el. –Nem szándékozol lerakni?

- Nem- vonta meg a vállát nemes egyszerűséggel.

Hát, ilyen napban is rég volt már részem. Én, Zayn karjaiban, totál elázva, arról beszélgetve, hogy vajon miért nem lehet sehol sem egy valamire való pöttyös, neonzöld csokornyakkendőt kapni egész Londonban. No comment.

*Egy nappal később*

A torkom elképesztően kapart, az orrom vörös volt a sok fújástól és akárhányszor kinyitottam a szememet a szobám összes bútora hirtelen meglódult előttem. A sokadik elhasznált zsepit dobtam a mellettem tornyosuló kupacra, majd belekortyoltam a tűzforró teába, amit Mandy az előbb hozott fel nekem. A lázcsillapító, amit egy órája vettem be, mintha nem is használt volna, két rétegnyi takaró alatt is majdnem megfagytam. Kopogást hallottam az ajtó felől, majd egy gyenge: Tessék!, után Peeta arca jelent meg előttem.

- Jobban vagy már?- kérdezte aggódva, miközben leült mellém az ágyra.

- Szerintem megint felment a lázam- nyöszörögtem, mire ő anyásodva a homlokomra tette a kezét.

- Tűzforró vagy- jelentette ki. –Mit csináltál, hogy ennyire beteg lettél?

Ha te azt tudnád… Minden valószínűség szerint, nem a legjobb betegségmegelőző megoldás, ha az ember október végén, egy szél pulcsiban órákig járkál cipő nélkül az esőben. De mielőtt válaszolhattam volna Peeta kérdésére, újabb kopogás hallatszott az ajtómon és egy nem várt személy lépett be a szobámba…

Chapter 16: Can you forgive me?

Annyira, de annyira szégyellem magamat! :( Nem csak, hogy majdnem egy egész HÓNAPOT késtem a résszel (bár nem teljesen az egész az én hibám, mert két hétig Skóciában voltam, és hosszú ideig netem sem volt, de nem magyarázkodok, én tehetek róla), de ez a rész is olyan silány lett, mintha valaki csak szavakat kezdett volna firkálgatni egy lapra. Nem vagyok elégedett, nagyon nem. És tudom, hogy ez is az én hibám, hisz miért adtam írásra a fejemet, ha képtelen vagyok egy normális részt időben összehozni, de esküszöm, hogy megpróbálok kilábalni az írói válságomból és össze is szedem magamat! Bízzatok bennem, csak még egy kis időt adjatok! (Most egyébként a 20. résszel szenvedek, nagyjából 2 hónapja -.-". No comment, a saját szerencsétlenségi rekordomat így sikeresen, többszörösen is megdöntöttem.) Azért remélem el olvassátok, és tudjátok, hogy nagyon szeretlek Titeket! Puszi, Bori xx

- Szóval hogy tudok én neked segíteni a gitárvételben? Nem te voltál az, aki nem tudom hány éven keresztül egy hangszerboltban dolgozott?- nézett rám vigyorogva Peeta.

- Azért vagy itt, hogy nehogy elszaladjak!- kacsintottam rá, majd az állványon pihenő gitárokkal kezdtem „szemezni”.

Rengeteg fajta, különböző márkájú és színű gitár sorakozott előttem, de valahogy egyik sem volt tökéletes. Pedig nekem a tökéletes kell!

- Ez elég szép, nem?- mutatott egy mélybarna akusztikus gitárra, de én már ráztam is a fejem.

- Gagyi, szinte ránézel és szétesik.

Peeta csak megrántotta a vállát, valószínűleg még mindig nem értette, hogy miért van itt. Én folytattam a nézelődést, de egyik gitárnál sem éreztem, hogy ez Az.

- Menjünk el még máshova is!- javasoltam, majd megragadtam Peeta kezét és kiráncigáltam a boltból.

Kerestél már valaha tökéleteset? Hogy amikor meglátod, akkor beléd hasít a felismerés, hogy pontosan az kell neked? Ha nem, akkor nem érzed át azt az elkeseredést, amit én éreztem, ahogy szám szerint a 10. boltba léptünk be. És a kétségbeesésem egyre csak fokozódott.

- Adie, add fel! Fogd rá egyre!- morgott Peeta, aki egyre jobban unta az agyát.

- Utolsó bolt, esküszöm!- néztem rá kérlelve.

- De csak miattad!- nyomott egy puszit a homlokomra, mire én boldogan elmosolyodtam.

A bolt igazából nem kecsegtetett túl sok reménnyel, ugyanis kicsi volt és nem tűnt túl profinak se.

- Jó napot!- köszöntem hangosan, ugyanis a hely teljesen üresnek tűnt.

- Egy pillanat!- hallottam meg egy vékony, gyenge hangot valahonnan mélyről.

Néhány megreccsenő lépcsőfok után aztán feltűnt a hang gazdája is. A néni teljesen úgy nézett ki, mint Holle anyó a meséből. Ősz haja szoros kontyban pihent a feje búbján, kezét remegve simította végig a köténye szélén. Mintha tényleg egy mesébe csöppentem volna!

- Miben segíthetek?- kérdezte kedvesen, mire feleszméltem a bambulásomból.

Elmondtam, hogy egy gitárt szeretnék venni egy barátomnak, mire a lehető legfurcsább kérdést tette fel.

- Van valami közöd ahhoz, hogy új gitár kell neki?- kérdezte bujkáló mosollyal.

Hirtelen elvörösödtem, mire a néni felnevetett, majd megfordult és eltűnt egy ajtó mögött.

- Még mindig nem hiszem el, hogy szétvertél egy gitárt!- ölelt meg hátulról Peeta, mire még vörösebb lettem.

Igazából én sem tudtam elhinni, hogy mit tettem. De a fontosabb kérdés inkább az volt, hogy miért.

- Van itt egy igazán különleges darab. Kicsit régi, de szerintem pont megfelel a célnak!- hallottam meg megint a nénit, mire megfordultam. És… elképedtem.

A gitár, amit a kezében tartott nem volt a legszebb. Határozottan nem a legszebb. Kissé megkopott, néhány helyen lepergett már róla a festék is. De az elejére gyönyörű betűkkel valaki azt írta, hogy: Forgive me. Ami pontosan illett a helyzetemhez. Egy bocsánat-gitár.

- Ez tökéletes!- fogtam be óvatosan. –Mennyibe kerül?

- Odaadom ingyen!- mosolygott rám. –Nálad jobb helye lesz! Csak annyit kérek, hogy ne felejtsd el, hogy ennek a gitárnak van előélete. Ezt már korábban is használta valaki bocsánatkérésre.

A néni mélyen a szemembe nézett, én pedig zavarodottan néztem rá.

- Köszönöm!- mondtam halkan, majd a gitárt egy tokba helyeztem és Peetával az oldalalom kiléptem a boltból.

A fejemben még mindig a néni szavai jártak és nem is figyeltem arra, hogy mit mond Peeta.

- Adie, figyelsz te rám?- állított meg hirtelen, mire feleszméltem.

- Bocsi, elkalandoztam…- motyogtam.

- Min jár az agyad?

- Csak azon gondolkozok, amit a néni mondott.

- Csak egy öreg néni, aki örül, ha valaki betéved a boltjába!- legyintett Peeta és átkarolva a vállamat magához húzott.

A fiúk házáig csendben beszélgettünk, majd ott megkértem, hogy maradjon egy kicsit kint, míg odaadom a gitárt. A szívem a torkomban dobogott, miközben becsengettem.

- Heló, hát te?- nyitotta ki az ajtót Harry.

- Niall itt van?- kérdeztem, miközben a számat rágcsáltam.

- Persze, gyere be!- mosolygott rám bongyorka és kissé félreállt, hogy bemehessek.

A házban a szokásos káosz uralkodott. Liam és Louis a kanapén döglődtek, Zayn házon kívül volt, Niall pedig éppen álmos fejjel és elaludt hajjal jött le a lépcsőn. Majd mikor meglátott, azonnal a másik irányba kezdett menni.

- Niall, kérlek!- eredtem utána rögtön.

- Mit akarsz?- mondta gorombán.

- Hoztam neked valamit!- hadartam gyorsan mielőtt meggondolhatta volna magát.

Felvont szemöldökkel meredt rám, mire én a kezébe nyomtam a gitártokot. Ő először furcsállva meredt rá, majd a kíváncsisága győzedelmeskedett a büszkesége felett és kivette a gitárt. Szó nélkül bámulta, nekem meg fogalmam sem volt, hogy ez mit jelenthet.

- Megbocsátasz?- néztem rá félénken, mire ő úgy nézett rám, mint aki teljesen elfelejtette, hogy ott állok mellette.

- Meg- mosolygott szélesen, miközben csillogó szemekkel forgatta kezei között a hangszert. –És sajnálom, hogy úgy kiakadtam, én csak…

- Teljesen megérdemeltem!- jelentettem ki gyorsan, mielőtt az egész beszélgetés átmenne egy szappanopera nyálas eszmecseréjébe.

- És köszönöm a gitárt! Fantasztikus!- ölelt meg.

Az illata megcsapott és hirtelen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elengedni. Mert csak addig nyugodt minden még a karjait magam körül érezhetem. Végül komoly fizikai erőfeszítés árán elengedtem, majd megfordultam és az ajtóhoz léptem.

- Nem maradsz?- nézett rám Niall.

- Itt van… Itt van Peeta- nyögtem ki zavartan és ma már sokadszorra elvörösödtem.

Niall csak bólintott, mire én megfordultam és remegve kinyitottam az ajtót. Adrienne, szedd össze magadat!

De ahogy kinyitottam az ajtót, újabb problémával találtam magam szemben. Ugyanis Peeta kiegészült még egy emberrel. Zayn.

- Hali!- léptem oda hozzájuk.

A testtartásuk mindent elárult. Zayn összefonta a mellkasa előtt a karjait és nem túl barátságos pillantásokat küldött a fiú felé, míg Peeta lazán, a zsebébe tett kezekkel álldogált és látszólag jól mulatott a helyzeten.

- Szóval… akkor hogy is van ez a börtön dolog?- nézett Zayn Peetára, mire én ösztönösen elnevettem magamat. Merthogy azt hittem viccel. Mármint… Ki gondolná azt, hogy komolyan kérdezi?

- Adie, ez nem vicces! Mi van, ha egy sorozatgyilkossal vagy pedofillal kezdtél járni? Honnan tudod, hogy büntetlen előéletű?

- Zayn, állj le, jó? Peeta nem sorozatgyilkos és szerintem pedofilnak sem pedofil…- morogtam. –Nem megyünk be?

A válaszukat meg sem várva fordultam meg és mentem vissza a házba.

- Na, hol hagytad Hambit?- kérdezte Niall miközben csatlakozott a kanapén döglődő társasághoz.

Szúrós szemmel meredtem rá, majd miután rájöttem, hogy ezzel semmit nem érek, kifújtam a levegőt és legyintve válaszoltam, hogy mindjárt jön.

- Elkapta Zayn?- kérdezte vigyorogva Louis.

- Néha komolyan azt hiszi, hogy ő az apám! Az agyamra tud menni…- dühöngtem, miközben ledobtam magamat a kanapéra én is.

- Csak félt!- mondta kedvesen Liam, mire halványan elmosolyodtam.

Mert akármennyire idegesített, hogy Zayn ennyit foglalkozik az üggyel, azért legbelül nagyon is jól esett. Mert valaki újra törődött velem. Miután elvesztettem a családomat a legnagyobb problémám azt volt, hogy senkim sem maradt. Hogy úgy éreztem már senkinek nem vagyok fontos. És most, hogy Zayn újra itt van velem, mindennél boldogabb voltam. És ezt csakis neki köszönhetem.

A gondolkozásból akkor zökkentem ki, mikor már Peeta és Zayn is a nappaliban üldögélt. Peeta nagyon jól kijött a fiúkkal, és még Niall is megemberelte magát és nem hívta semmilyen fura kajának (kinéztem volna belőle, hogy megkérdezi, hogy: Hé, sült csirke, honnan ismered Adie-t?).

- Adie, beszélhetek veled?- kérdezte Zayn, mire bólintottam és követtem az udvarra.

Egy ideg csendben ballagtunk egymás mellett, majd Zayn hirtelen megtörte a csendet.

- Sajnálom, hogy így nekiestem Peetának, rendes srác…- motyogta alig érthetően.

- Semmi baj. Tudod…- mondjam ki? Vagy temessem mélyen magamba?- Jól esik, hogy törődnek velem.

Zayn megállt és erősen magához ölelt, én pedig a pulcsijába fúrtam az arcomat. Azt mondtam, hogy Niallt soha nem akarom elengedni? Zaynt nem is fogom.

Díj ^^

Nyugodjatok meg, most is szorgosan írom a részt, csak közben kirakom ezt, ugyanis: ÚJRA DÍJAT KAPTAM! ♥

- Tedd ki a képet. -pipa.

- Köszönd meg. - Köszönöm Kata! :))

- Küldd tovább.

1: http://mydreamanddiary.blogspot.hu/ Bettina :)

2:http://heyidiotiloveyou-1d.blogspot.hu/ Carlie :)

3:http://one-direction-story-by-sophie.blog.neon.hu/ SophieBliss :)

Mint azt már korábban kifejtettem Nektek (vagy az a másik blogomon volt? Öregszek. :D), ezek a díjak különösen jól esnek, mikor látom, hogy olyanoktól kapok, akiknek a blogját IMÁDOM és olyanok mellett kapom a díjat, akiknek a blogját IMÁDOM :) Ez olyan... elképesztően jó érzés :))

Na olvassátok az előző részt ;)

Puszika, 

Bori

xoxo

Chapter 15: He hates me again

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a részre, csak volt egy kis fennforgás az egész bloggal kapcsolatban. Ugyanis, általában megírok előre 5-6 részt. Csak aztán most rájöttem, hogy az előre megírt részek mennyire nagyon gyengék lettek, így most újra kezdem, hátha sikerül valami jobbat alkotnom... Ezentúl próbálok hetente frissíteni, bár a nyáron valószínűleg lesznek kiesések, de próbálkozok! :)

- Ali, csillagom, befejeznéd ezt az idegesítő tapsolást?- néztem könyörögve a szőkeségre, aki izgatottan pattogott a kanapén.

Lemondóan legyintett egyet, de szerencsére abbahagyta. Már éppen megnyugodtam volna, amikor meg a lábával kezdett dobolni. Istenem…

- Valaki üsse le!- nyögtem fájdalmasan és Peeta ingébe temettem az arcom.

Na, igen. Peeta és köztem nagyon jól alakultak a dolgok. Azt a bizonyos kávézást még rengeteg másik követte, és Angie szerint zabálnivalók vagyunk együtt. Hát, oké. Mindenesetre én nagyon boldog vagyok.

- De olyan izgatott vagyok!- kezdett el megint tapsikolni Ali. –Holnap jönnek! Wááá….

- Szerintem Harry meglátja és vissza is megy…- suttogtam félhangosan Peetának, figyelve arra, hogy Ali is hallja.

Angie felnevetett, Ali pedig megsemmisítő pillantásokkal jutalmazta a beszólásomat.

- Jaj, lazíts már egy kicsit!- néztem rá mosolyogva.

- De holnap visszajönnek!- kezdett el sipítozni.

Megforgattam a szememet. Az igazat megvallva én is nagyon izgatott voltam, mégis csak visszajönnek holnap, de ezt a világ összes kincséért sem vallottam volna be Alinek.

- Úristen!- kiáltott fel hirtelen Ali, mire ijedten felé fordultam.

- Mi történt?- kérdezte aggodalmasan Angie is.

- Nincs semmi normális ruhám- mondta halál komoly hangon.

Angie-vel egyszerre nyögtünk fel, de azonnal elhallgattunk, mikor megláttuk Ali tekintetét. Erre mondják azt, hogy ha a tekintettel ölni lehetne, akkor mi már rég alulról szagolnánk az ibolyát.

- Azt hiszem, ruhakrízissel állunk szemben- álltam fel lassan a kanapéról.

Peeta vigyorogva nézett minket, mire én odahajoltam hozzá és egy gyors csókot nyomtam a szájára.

- Este beszélünk, oké?- mondta, mire én lelkesen bólogatni kezdtem.

Az idilli pillanatnak Alison vetett véget, aki egy: Gyere már az isten szerelmére! felkiáltással egyszerűen elrángatott az ajtó irányába.

*

A reptér tömve volt emberekkel. Egyenruhás, csoportokban álló stewardessek, óriási csomagokat cipelő utasok, könnyes szemek, boldog nevetések. Én egy korlátnak támaszkodva álltam és az egyik szőke tincsemet tekergettem elgondolkodva, míg Ali mellettem már a szétrobbanás határán állt.

- Ha nem nyugodsz le, akkor én foglak lenyugtatni, de azt nem köszönöd meg!- fenyegettem, de mintha meg sem hallotta volna folytatta.

Mikor a hangos bemondó bemondta, hogy a Los Angeles-i járat 10 percen belül landolni fog, már én is nagyon izgatott voltam. Aztán az emberek fokozatosan léptek ki az óriási ajtón és a tömeg előttünk egyre sűrűbb lett. Már kezdtem attól félni, hogy nem fogjuk őket megtalálni, amikor óriási sikoltások töltötték be az egész terminált és a fényképezőgépek is hangosan kezdtek kattogni. Hát persze, hogy a fiúk érkeztek meg…

Próbáltak a lehető leghamarabb átverekedni a tömegen, de bármerre fordultak sikoltozó lányokba botlottak, akik fényképezőgépeket, telefonokat, lapokat és tollakat tartottak feléjük, miközben a kedvenceik nevét ordítozták. Végül a biztonsági őrök vetettek véget az őrületnek és elkezdték oszlatni a tömeget. Oké, azt tudom, hogy híresek, de hogy ennyire? Hát. Nekem ez annyira nem jön be, de ha nekik tetszik, akkor áldásom rá.

Kissé unott arccal ültem fel a korlátra és lóbálni kezdtem a lábamat, miközben a rágómmal szórakoztam.

- Szerinted még idejutnak ma?- néztem Alire, aki kissé ijedten álldogált mellettem.

- Nagyon remélem- mondta halkan.

20 perccel az érkezésük után végre megpillantottak minket és megindultak felénk. Ali azonnal Harry nyakába vetette magát, aki röhögve pörgette meg őt a levegőben. Na, ki a zabálnivaló? Zayn Sandrát ölelte át, és Liam meg Louis is a barátnőjükkel foglalkoztak, míg Niall komótosan felém közelített.

- Pacsit, Phillip!- vigyorgott rám, én pedig beleütöttem a feltartott kezébe. –Mizujs?

- Semmi különös. Milyen volt Amerika?

- Egészségtelen kaja és sikoltozó rajongó minden mennyiségben- vonta meg a vállát.

- Hali, Ay!- lépett mellém Zayn, mire én a nyakába ugrottam.

Köszöntem mindenkinek, majd a rajongók irigykedő pillantásaival kísérve elindultunk a fiúk lakása felé.

*

- Mindent meséljetek el! Milyen volt Amerika? Miket láttatok? Találkoztatok valami híres emberrel? Úristen, komolyan, találkoztatok valami hírességgel?- nyaggattam a fiúkat, miközben a McDonald’s egyik asztalánál üldögéltünk, ugyanis Niall kihisztizte, hogy mielőtt a fiúk lakására érünk, mindenképpen kajáljunk valamit.

- Már nem is vagyunk elegek neked?- kérdezte szomorúságot tettetve Louis.

- Rátok sosem gondoltam híres emberként!- legyintettem. –Láttátok mondjuuuuk… Justin Biebert?- kérdeztem csillogó szemmel.

- Ha láttuk volna, akkor Niall szája be sem állna, csak erről mesélne- nevetett fel Zayn.

Furcsállva a szőkére néztem, aki hevesen bólogatva nevetett a fiúra. Hát, oké.

- Nem történt veletek semmi érdekes?- néztem rájuk csüggedten.

- Egyfolytában koncerteztünk, mit vársz?

Vállat vontam és a tálcámon pihenő kólára néztem, aminek már csak az alján volt valamennyi innivaló.

- Meséljetek ti!- mondta Harry.
Kérdőn Alire néztem, aki viszont már bele is kezdett a dolgokba.
- Nem történt sok érdekes, főként együtt lógtunk. Adie összejött Peetával és…
Na, ebben a pillanatban több minden történt egyszerre. Zayn felhördült, Niall pedig a kezében tartott kólától fulladozva felnevetett. Mindenki kérdőn meredt rá –még Zayn is elhalasztotta a felháborodását-, de ő a röhögéstől képtelen volt megszólalni.
- Adie össze… összejött Pi… Pitával?- nyögte ki.
- Peetának hívják, te szerencsétlen!- rivalltam rá, de ő továbbra is nagyon jól szórakozott a helyzeten.
A többiek csak legyinttetek, én pedig durcásan összefontam a karomat a mellkasom előtt. Méghogy Pita!
- Ki ez? Honnan ismered? És mióta? Hány éves? Hova jár? Volt már börtönbe?- fordult felém Zayn, akiből csak úgy ömlöttek a kérdések.
- Peeta Benson, rajzsuliból, pár hete, 18, a London College-ra és nem, szerintem nem volt börtönben- hadartam a válaszokat, de az utolsónál furcsán Zaynre bámultam, aki egyáltalán nem zavartatta magát.
- Találkozni szeretnék vele!- jelentette ki, mire megforgattam a szeme, de rábólintottam.

Miután befejeztük az evést, végre elindulhattunk a fiúk lakása felé. Nem volt már erőm arra, hogy megint fél órákat álljunk az utcán vagy a mekiben a rajongók miatt, így határtalanul boldog voltam, ahogy a kisbusszal leparkoltunk a ház előtt.

Csak, hogy valamit elfelejtettem. Adie, hogy lehetsz ekkora idióta? Mert, ahogy beléptünk a nappaliba…

- Itt meg mi a franc történt?- kiáltott fel idegesen Zayn, mikor meglátta a…

A gitár darabjait. Amit ott hagytam a nappali kellős közepén. Totálisan szétzúzva. Úristen!

- Ezt ki a fene csinálta?- ért be a nappaliba Liam is és tátott szájjal meredt a romokra.

A kezemet a szám elé kaptam és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék. Játsszam el, hogy semmiről nem tudok vagy valljam be az igazat?

- Zayn, én nagyon sajnálom, nem akartam, csak ideges voltam és fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék és… Veszek neked egy új gitárt!- ömlöttek belőlem a szavak és könyörögve meredtem Zaynre, aki most már konkrétan sokkot kapott.

Kérlelően néztem rá, de mielőtt válaszolhatott volna, valaki megelőzte:

- BASSZUS, MI TÖRTÉNT A GITÁROMMAL?- üvöltött fel Niall és a földre roskadva vette a kezébe a szilánkosra tört darabokat.

A-tya-ú-ris-ten! Teljesen lesápadtam és izzadt a kezem, amivel még mindig Zayn csuklóját szorongattam. Zayn még mindig sokkolva meredt rám, nekem pedig halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mit kellene tennem.

- Én… el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom és…- léptem Niallhöz és a kezemet óvatosan a vállára helyeztem.

Tágra nyílt szemmel meredt rám, majd mikor mondandóm eljutott a tudatáig, a szemében a düh őrült lángja csillant meg.

- Te. Szétverted. A. Kedvenc. Gitáromat?- hangjából sütött a visszatartott indulat.

- Én csak…- kezdtem volna magyarázkodni, de Niall a szavamba vágott.

- Te csak? Mit tettem ellened? Mi a jó büdös francot csináltam, amiért szét kellett verned a kedvenc gitáromat? Ha? A kurva életbe… Mi a franc bajod van neked?- üvöltötte az arcomba, mire én remegni kezdtem, mint a nyárfalevél.

- Niall, én nagyon sajná…- kezdtem újra a bocsánatkérést, de mondandóm süket fülekre talált, ugyanis a fiú kirohant az ajtón és egyszerűen faképnél hagyott a mondat közepén.

Zayn és Liam tátott szájjal meredtek ránk, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. Én nem akartam ezt! Nem akartam megbántani senkit! Én csak…

Megpördültem a tengelyem körül és az ajtó felé rohantam, feltéptem, majd a meglepett Harryt és Alisont félretolva az utamból, kirohantam az utcára. Még láttam a szőkeséget bekanyarodni az utca sarkán, így futásnak eredtem.

- Niall!- üvöltöttem, de ő, ha hallotta is, úgy tett mintha ott sem lennék. – Niall! Állj meg, kérlek!

 A világ valószínűleg összeesküdött ellenem, mert a délután óta egyre csak gyülekező viharfelhőkből egy csapásra ömleni kezdett a víz. Szuper… Pillanatok alatt bőrig áztam, de nem hagytam abba a futást. A nedves föld besüppedt a talpam alatt, ahogy Niallt követve egy park bejáratát léptem át. A hajam csuromvizesen tapadt a fejbőrömhöz, a ruhámból pedig csavarni lehetett a vizet, de végre sikerült beérnem a fiút.

- Niall…- mondtam elhaló hangon, de ő csak dühös pillantásokkal reagált a próbálkozásomra.

- Legalább hallgass meg!- néztem rá könyörögve.

Egy pillanatig mérlegelte a dolgot, majd megrántotta a vállát és dünnyögött valamit, amit igennek vettem.

- Én… Szóval…- fogalmam sem volt, hogy honnan kezdjem.

- Kinyögöd még ma?- kérdezte ellenségesen és beletúrt a vizes hajába. Ha beteg lesz, az is az én hibám lesz… Szótlanul bólintottam, majd végre elmeséltem neki, hogy mi is történt azon az ominózus délutánon. Ő egyszer sem szakított félbe, csendben hallgatta a mondandómat.

- … és aztán hazajöttem a kórházból. Azóta egyikükkel sem beszéltem- fújtam ki a levegőt csendesen a mondandóm végén.

- Ez roppant érdekes volt- jegyezte meg gúnyosan, mire én elkomorodtam. Tehát még mindig utál.

- Mivel engesztelhetnélek ki?- néztem rá reménykedve.

Ő csak megrázta a fejét, amin következtében a vizes haja a szemébe hullott, én pedig a látványtól meg sem bírtam szólalni. Hiába nézett rám ellenségesen, de azok a kék szemek továbbra is megbabonáztak egyetlen pillantással. ADRIENNE! Ennek most nagyon nincs itt helye! Meg talán eszedbe juthatna, hogy kapcsolatban vagy!

- Csak hagyj békén…- morogta, majd elfordult és otthagyott az esőben.

Mindkét kezemmel a vizes hajamba túrtam, és dühömben toporzékolni kezdtem. Nem Niallre voltam dühös, neki teljesen igaza volt! Hanem magamra! Pont mikor sikerült elérnem, hogy Niall ne utáljon, azért amit Zaynnel tettem, egy új okot adok neki, hogy az ellenségként tekinthessen rám. Sokszor mondtam már neked, kedves Adie, hogy gratulálok, de eddig a pillanatig még sosem volt ennyire igaz. Gratulálok, Adie, szépen tönkre tetted ezt is!

Mivel Niall otthagyott a park közepén, így én visszaindultam. A fiúk szemébe most nem mernék nézni, így hazafelé vettem az irányt. Otthon forró vízzel lezuhanyoztam, majd bezuhantam az ágyamba, bízva abban, hogy holnap minden rendbe hozhatok. Mert a remény hal meg utoljára.