Chapter 17: Just having fun with Him

Gyerekeeeeeek! Egész hamar hoztam, nem? :D (Na, jó ezzel még viccelni is rossz, szomorú a teljesítményem. No, meg az önbizalmam is. Siralmas vagyok. Pont.) De, itt a rész, szóval jóolvasást! xx

- Ébresztő!- üvöltött valaki a fülembe, mire én úgy pattantam ki az ágyamból, mintha ágyúból lőttek volna ki.

- Mi a franc történt, Zayn?- kérdeztem még mindig kapkodva a levegőt, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és megvonta a vállát.

- Gondoltam meghívlak reggelizni. És hát ahhoz fel kellett valahogy ébresztenelek…- vigyorgott.

Összeszűkített szemekkel meredtem rá, majd legyintettem egyet és a gardróbom felé fordultam, hogy valami normális göncöt keressek.

- Nem is vagy rám mérges?- kérdezte a fiú, miközben felállt az ágyamról, ahol eddig teljesen nyugodtan üldögélt és az ajtófélfának dőlve nézte az ügyködésemet.

- Éhes vagyok, és mivel te gondoskodsz a kajámról, ezért nem lenne a legszerencsésebb, ha elkezdenék ordítozni veled- mondtam, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

Miközben folytattuk a beszélgetést én kiválasztottam egy Supermanes pulcsit meg egy fakó farmert, majd a szerzeményeimet ledobáltam az ágyra és kérdőn Zaynre bámultam.

- Ki mennél?- tettem fel a szerintem evidens kérdést, miután nem akarta elérteni a pillantásaimat.

- Nem te mondtad, hogy köztünk nem egyszerű barátság van?- kérdezte sunyin mosolyogva.

- Azt akarod, hogy kidobjalak a szobámból?- sóhajtottam fel.

- Jól van, megyek már!- mondta és kilépett a szobámból, majd már a csukott ajtó mögül visszakiabált. - Remélem még mindig olyan gyorsan készülsz el, mint régen! Éhen halok!

Vigyorogva megforgattam a szememet, majd felvettem a ruháimat, összekötöttem a hajamat és már lent is voltam a türelmetlenül várakozó Zaynnél.

Gyalog indultunk a belvárosba, miközben különböző témákról beszélgettünk. Jó volt újra csak ketten lenni. Zayn az egyetlen ember az életemben, akivel bármiről kötetlenül beszélgethetek, és most bőven van mit bepótolnunk. Észre sem vettem, hogy hol járunk, csak mikor Zayn megállított egy kis étterem előtt. Határozottan hangulatos helynek tűnt, az ablakokon rengeteg fény áradt be, amitől az egész nagyon barátságossá vált. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet és kezünkben az étlapokkal a rendelésről kezdtünk beszélgetni.

- Mit hozhatok?- lépett oda hozzánk a pincér hirtelen.

- Én egy amerikai palacsintát szeretnék és egy forró, mézes-citromos mentateát!- mondtam, majd becsuktam az étlapot.

Zayn is leadta a rendelést, majd mikor kihozták az ételeket, mint két éhező, úgy vetettük rá magunkat.

- Kapok a palacsintádból?- nézett rám kiskutya-szemekkel Zayn.

- Ezt a nézést inkább a barátnődnek tartogasd!- szóltam rá és reméltem, hogy abbahagyja, de nem is Zaynről beszélnénk, ha így lett volna.

- Na, nesze!- adtam neki oda a tányéromat, mire ő kicserélte azt a sajátjával. Ami természetesen akkora már üres volt.

Miután fizettünk (Zayn persze nem engedte, hogy a sajátomat kifizessem), kiléptünk az étteremből, de egy eddig fel sem tűnő problémával kellett szembe néznünk. Ugyanis zuhogott az eső.

- Úristen a hajam!- kiáltott fel Zayn és ijedten az említett részéhez kapta a kezét, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy a végén már a vizes földön üldögéltem és a szememet törölgettem.

- Te kiröhögtél?- nézett rám vészjóslóan Zayn, aki a víztől letapadt hajával erősen hajazott egy ázott kutyára.

- Én? Soha!- néztem rá és megpróbáltam komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerült.

- Tudod mi jutott eszembe?- csillant fel a szemem hirtelen.

- Mi?- nézett rám vészjóslóan Zayn.

Nem válaszoltam neki, csak lekaptam a lábamról a cipőmet és a zoknimat és elkezdtem mezítláb táncolni meg futkosni az esőben. Zayn egy pár másodperc múlva csatlakozott hozzám. Végül egy parkban kötöttünk ki totál elázva.

- Átázott a telefonom!- jelentette ki kétségbeesetten Zayn.

- És az miért is probléma?- néztem rá kérdőn. Csak egy telefon, nem olyan nagy szám.

- Nem tudnak elérni- mondta és értetlenül meredt rám.

Na, ezzel is sokat megmagyarázott. Még mindig nem értettem.

- És?

- Adie, tudod, vannak kötelezettségeim. És nagyon nagy szükségem van a telefonomra!

És akkor leesett…

- Ja, igen. A sztárság- mondta keserű mosollyal az arcomon és elfordultam Zayntől, hogy a fákról ütemesen csordogáló eső vizet figyelhessem.

Hallottam, hogy felsóhajt mellettem, de továbbra is a vizet bámultam.

- Adie, figyelj rám! Ez egy olyan dolog, amit el kell fogadnod. Hozzám tartoznak a rajongóim, hogy néha le kell mondanom, majd programokat, mert a munka közbe szól. Csak kérlek, ezek miatt ne haragudj rám! Ne felejtsd el, hogy én ezt szeretem csinálni!- mondta, mire én hirtelen elszégyelltem magamat. Már megint azt hiszem, hogy én mindennél fontosabb vagyok.

- Megértettem. És ha ez az ára annak, hogy visszakaptam a legjobb barátomat, akkor elfogadom- mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten rám vigyorgott. –De még mindig úgy nézel ki, mint egy ázott kutya!

- Ázott kutya?- bámult rám megütközve. –Ázott kutya?- ismételte rendületlenül.

Én visszafojtott nevetéssel bólogattam, majd vártam, hogy mikor robban a bomba.

- Na, kapsz te ázott kutyát!- mondta és felkapott, majd a jéghideg vizű szökőkút elé lépett.

Mikor rájöttem, hogy mit akar csinálni, eszeveszett sikítozásba kezdtem és próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de ő erősen fogott.

- Zayn, könyörgök! Október van és már így is totálisan eláztam!- könyörögtem és próbáltam bevetni a legaranyosabb nézésemet, de ő hajthatatlan volt.

Éreztem, hogy kissé megemel, majd vettem egy mély lélegzetet, behunytam a szememet és vártam, hogy megérezzem magam körül a vizet. De hiába vártam, nem történt semmi. Mikor már egy perce várakoztam csukott szemmel rájöttem, hogy még mindig Zayn karjaiban vagyok.

- Nem dobsz bele?- kérdeztem, mikor felpillantottam a fiúra.

- Megsajnáltalak, te szerencsétlen. Egyébkén tudod, hogy nagyon hangosan tudsz sikítozni?- kérdezte érdeklődve, miközben továbbra sem rakott le a földre, hanem elindult velem a park kijárata felé.

- Tudom- vigyorodtam el. –Nem szándékozol lerakni?

- Nem- vonta meg a vállát nemes egyszerűséggel.

Hát, ilyen napban is rég volt már részem. Én, Zayn karjaiban, totál elázva, arról beszélgetve, hogy vajon miért nem lehet sehol sem egy valamire való pöttyös, neonzöld csokornyakkendőt kapni egész Londonban. No comment.

*Egy nappal később*

A torkom elképesztően kapart, az orrom vörös volt a sok fújástól és akárhányszor kinyitottam a szememet a szobám összes bútora hirtelen meglódult előttem. A sokadik elhasznált zsepit dobtam a mellettem tornyosuló kupacra, majd belekortyoltam a tűzforró teába, amit Mandy az előbb hozott fel nekem. A lázcsillapító, amit egy órája vettem be, mintha nem is használt volna, két rétegnyi takaró alatt is majdnem megfagytam. Kopogást hallottam az ajtó felől, majd egy gyenge: Tessék!, után Peeta arca jelent meg előttem.

- Jobban vagy már?- kérdezte aggódva, miközben leült mellém az ágyra.

- Szerintem megint felment a lázam- nyöszörögtem, mire ő anyásodva a homlokomra tette a kezét.

- Tűzforró vagy- jelentette ki. –Mit csináltál, hogy ennyire beteg lettél?

Ha te azt tudnád… Minden valószínűség szerint, nem a legjobb betegségmegelőző megoldás, ha az ember október végén, egy szél pulcsiban órákig járkál cipő nélkül az esőben. De mielőtt válaszolhattam volna Peeta kérdésére, újabb kopogás hallatszott az ajtómon és egy nem várt személy lépett be a szobámba…

Chapter 16: Can you forgive me?

Annyira, de annyira szégyellem magamat! :( Nem csak, hogy majdnem egy egész HÓNAPOT késtem a résszel (bár nem teljesen az egész az én hibám, mert két hétig Skóciában voltam, és hosszú ideig netem sem volt, de nem magyarázkodok, én tehetek róla), de ez a rész is olyan silány lett, mintha valaki csak szavakat kezdett volna firkálgatni egy lapra. Nem vagyok elégedett, nagyon nem. És tudom, hogy ez is az én hibám, hisz miért adtam írásra a fejemet, ha képtelen vagyok egy normális részt időben összehozni, de esküszöm, hogy megpróbálok kilábalni az írói válságomból és össze is szedem magamat! Bízzatok bennem, csak még egy kis időt adjatok! (Most egyébként a 20. résszel szenvedek, nagyjából 2 hónapja -.-". No comment, a saját szerencsétlenségi rekordomat így sikeresen, többszörösen is megdöntöttem.) Azért remélem el olvassátok, és tudjátok, hogy nagyon szeretlek Titeket! Puszi, Bori xx

- Szóval hogy tudok én neked segíteni a gitárvételben? Nem te voltál az, aki nem tudom hány éven keresztül egy hangszerboltban dolgozott?- nézett rám vigyorogva Peeta.

- Azért vagy itt, hogy nehogy elszaladjak!- kacsintottam rá, majd az állványon pihenő gitárokkal kezdtem „szemezni”.

Rengeteg fajta, különböző márkájú és színű gitár sorakozott előttem, de valahogy egyik sem volt tökéletes. Pedig nekem a tökéletes kell!

- Ez elég szép, nem?- mutatott egy mélybarna akusztikus gitárra, de én már ráztam is a fejem.

- Gagyi, szinte ránézel és szétesik.

Peeta csak megrántotta a vállát, valószínűleg még mindig nem értette, hogy miért van itt. Én folytattam a nézelődést, de egyik gitárnál sem éreztem, hogy ez Az.

- Menjünk el még máshova is!- javasoltam, majd megragadtam Peeta kezét és kiráncigáltam a boltból.

Kerestél már valaha tökéleteset? Hogy amikor meglátod, akkor beléd hasít a felismerés, hogy pontosan az kell neked? Ha nem, akkor nem érzed át azt az elkeseredést, amit én éreztem, ahogy szám szerint a 10. boltba léptünk be. És a kétségbeesésem egyre csak fokozódott.

- Adie, add fel! Fogd rá egyre!- morgott Peeta, aki egyre jobban unta az agyát.

- Utolsó bolt, esküszöm!- néztem rá kérlelve.

- De csak miattad!- nyomott egy puszit a homlokomra, mire én boldogan elmosolyodtam.

A bolt igazából nem kecsegtetett túl sok reménnyel, ugyanis kicsi volt és nem tűnt túl profinak se.

- Jó napot!- köszöntem hangosan, ugyanis a hely teljesen üresnek tűnt.

- Egy pillanat!- hallottam meg egy vékony, gyenge hangot valahonnan mélyről.

Néhány megreccsenő lépcsőfok után aztán feltűnt a hang gazdája is. A néni teljesen úgy nézett ki, mint Holle anyó a meséből. Ősz haja szoros kontyban pihent a feje búbján, kezét remegve simította végig a köténye szélén. Mintha tényleg egy mesébe csöppentem volna!

- Miben segíthetek?- kérdezte kedvesen, mire feleszméltem a bambulásomból.

Elmondtam, hogy egy gitárt szeretnék venni egy barátomnak, mire a lehető legfurcsább kérdést tette fel.

- Van valami közöd ahhoz, hogy új gitár kell neki?- kérdezte bujkáló mosollyal.

Hirtelen elvörösödtem, mire a néni felnevetett, majd megfordult és eltűnt egy ajtó mögött.

- Még mindig nem hiszem el, hogy szétvertél egy gitárt!- ölelt meg hátulról Peeta, mire még vörösebb lettem.

Igazából én sem tudtam elhinni, hogy mit tettem. De a fontosabb kérdés inkább az volt, hogy miért.

- Van itt egy igazán különleges darab. Kicsit régi, de szerintem pont megfelel a célnak!- hallottam meg megint a nénit, mire megfordultam. És… elképedtem.

A gitár, amit a kezében tartott nem volt a legszebb. Határozottan nem a legszebb. Kissé megkopott, néhány helyen lepergett már róla a festék is. De az elejére gyönyörű betűkkel valaki azt írta, hogy: Forgive me. Ami pontosan illett a helyzetemhez. Egy bocsánat-gitár.

- Ez tökéletes!- fogtam be óvatosan. –Mennyibe kerül?

- Odaadom ingyen!- mosolygott rám. –Nálad jobb helye lesz! Csak annyit kérek, hogy ne felejtsd el, hogy ennek a gitárnak van előélete. Ezt már korábban is használta valaki bocsánatkérésre.

A néni mélyen a szemembe nézett, én pedig zavarodottan néztem rá.

- Köszönöm!- mondtam halkan, majd a gitárt egy tokba helyeztem és Peetával az oldalalom kiléptem a boltból.

A fejemben még mindig a néni szavai jártak és nem is figyeltem arra, hogy mit mond Peeta.

- Adie, figyelsz te rám?- állított meg hirtelen, mire feleszméltem.

- Bocsi, elkalandoztam…- motyogtam.

- Min jár az agyad?

- Csak azon gondolkozok, amit a néni mondott.

- Csak egy öreg néni, aki örül, ha valaki betéved a boltjába!- legyintett Peeta és átkarolva a vállamat magához húzott.

A fiúk házáig csendben beszélgettünk, majd ott megkértem, hogy maradjon egy kicsit kint, míg odaadom a gitárt. A szívem a torkomban dobogott, miközben becsengettem.

- Heló, hát te?- nyitotta ki az ajtót Harry.

- Niall itt van?- kérdeztem, miközben a számat rágcsáltam.

- Persze, gyere be!- mosolygott rám bongyorka és kissé félreállt, hogy bemehessek.

A házban a szokásos káosz uralkodott. Liam és Louis a kanapén döglődtek, Zayn házon kívül volt, Niall pedig éppen álmos fejjel és elaludt hajjal jött le a lépcsőn. Majd mikor meglátott, azonnal a másik irányba kezdett menni.

- Niall, kérlek!- eredtem utána rögtön.

- Mit akarsz?- mondta gorombán.

- Hoztam neked valamit!- hadartam gyorsan mielőtt meggondolhatta volna magát.

Felvont szemöldökkel meredt rám, mire én a kezébe nyomtam a gitártokot. Ő először furcsállva meredt rá, majd a kíváncsisága győzedelmeskedett a büszkesége felett és kivette a gitárt. Szó nélkül bámulta, nekem meg fogalmam sem volt, hogy ez mit jelenthet.

- Megbocsátasz?- néztem rá félénken, mire ő úgy nézett rám, mint aki teljesen elfelejtette, hogy ott állok mellette.

- Meg- mosolygott szélesen, miközben csillogó szemekkel forgatta kezei között a hangszert. –És sajnálom, hogy úgy kiakadtam, én csak…

- Teljesen megérdemeltem!- jelentettem ki gyorsan, mielőtt az egész beszélgetés átmenne egy szappanopera nyálas eszmecseréjébe.

- És köszönöm a gitárt! Fantasztikus!- ölelt meg.

Az illata megcsapott és hirtelen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elengedni. Mert csak addig nyugodt minden még a karjait magam körül érezhetem. Végül komoly fizikai erőfeszítés árán elengedtem, majd megfordultam és az ajtóhoz léptem.

- Nem maradsz?- nézett rám Niall.

- Itt van… Itt van Peeta- nyögtem ki zavartan és ma már sokadszorra elvörösödtem.

Niall csak bólintott, mire én megfordultam és remegve kinyitottam az ajtót. Adrienne, szedd össze magadat!

De ahogy kinyitottam az ajtót, újabb problémával találtam magam szemben. Ugyanis Peeta kiegészült még egy emberrel. Zayn.

- Hali!- léptem oda hozzájuk.

A testtartásuk mindent elárult. Zayn összefonta a mellkasa előtt a karjait és nem túl barátságos pillantásokat küldött a fiú felé, míg Peeta lazán, a zsebébe tett kezekkel álldogált és látszólag jól mulatott a helyzeten.

- Szóval… akkor hogy is van ez a börtön dolog?- nézett Zayn Peetára, mire én ösztönösen elnevettem magamat. Merthogy azt hittem viccel. Mármint… Ki gondolná azt, hogy komolyan kérdezi?

- Adie, ez nem vicces! Mi van, ha egy sorozatgyilkossal vagy pedofillal kezdtél járni? Honnan tudod, hogy büntetlen előéletű?

- Zayn, állj le, jó? Peeta nem sorozatgyilkos és szerintem pedofilnak sem pedofil…- morogtam. –Nem megyünk be?

A válaszukat meg sem várva fordultam meg és mentem vissza a házba.

- Na, hol hagytad Hambit?- kérdezte Niall miközben csatlakozott a kanapén döglődő társasághoz.

Szúrós szemmel meredtem rá, majd miután rájöttem, hogy ezzel semmit nem érek, kifújtam a levegőt és legyintve válaszoltam, hogy mindjárt jön.

- Elkapta Zayn?- kérdezte vigyorogva Louis.

- Néha komolyan azt hiszi, hogy ő az apám! Az agyamra tud menni…- dühöngtem, miközben ledobtam magamat a kanapéra én is.

- Csak félt!- mondta kedvesen Liam, mire halványan elmosolyodtam.

Mert akármennyire idegesített, hogy Zayn ennyit foglalkozik az üggyel, azért legbelül nagyon is jól esett. Mert valaki újra törődött velem. Miután elvesztettem a családomat a legnagyobb problémám azt volt, hogy senkim sem maradt. Hogy úgy éreztem már senkinek nem vagyok fontos. És most, hogy Zayn újra itt van velem, mindennél boldogabb voltam. És ezt csakis neki köszönhetem.

A gondolkozásból akkor zökkentem ki, mikor már Peeta és Zayn is a nappaliban üldögélt. Peeta nagyon jól kijött a fiúkkal, és még Niall is megemberelte magát és nem hívta semmilyen fura kajának (kinéztem volna belőle, hogy megkérdezi, hogy: Hé, sült csirke, honnan ismered Adie-t?).

- Adie, beszélhetek veled?- kérdezte Zayn, mire bólintottam és követtem az udvarra.

Egy ideg csendben ballagtunk egymás mellett, majd Zayn hirtelen megtörte a csendet.

- Sajnálom, hogy így nekiestem Peetának, rendes srác…- motyogta alig érthetően.

- Semmi baj. Tudod…- mondjam ki? Vagy temessem mélyen magamba?- Jól esik, hogy törődnek velem.

Zayn megállt és erősen magához ölelt, én pedig a pulcsijába fúrtam az arcomat. Azt mondtam, hogy Niallt soha nem akarom elengedni? Zaynt nem is fogom.