Chapter 3: First meeting

Na, jó, talán még sem kéne elmennem. Mi van, ha kiröhög? Azt, biztos, hogy nem, ne legyenek már ilyen hülye gondolataid, Adrienne! Látnom kell, ez biztos! Akkor meg mit tökölök? Miért jár még mindig ezen az agyam?
A pláza előtti buszmegállóban álltam. Néztem, ahogy az örvénylő tömeg egymást lökdösve, izgatottan nyomul be az épületbe. Én pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, mint akinek lövése sincs arról, hogy hogyan kell járni.
Az utolsó beszélgetésünk emléke még élénken égett az emlékezetemben. Túl élénken…
1 évvel korábban:
-Szia!- öleltem át Zaynt szorosan.
-Szia, kislány!- motyogta a fülembe.
Kissé eltoltam magamtól és kérdőn ránéztem.
-Figyelj, Ay! Tudom, azt mondtam, hogy most itt maradok több napra is, de az igazság az, hogy…
-Hogy?- faggattam és a szomorúság eluralkodott rajtam.
-Két óra múlva vissza kell mennem a házba- nyögte ki.
A karjaimat összefontam a mellkasom előtt és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, amik az elmúlt heteket úgy megkeserítették.
-Tehát az X-factor megint fontosabb nálam…-motyogtam megsemmisülve.
-Adie, erről szó sincs!- fogta meg a karomat, de én kirántottam a kezei közül.
- De Zayn, pontosan erről van szó! Tudod, hogy min mentem keresztül az elmúlt hetekben?- estem neki.
A csalódottság tombolt bennem és le akartam vezetni valakin.
-Nagyon sajnálom, ami a szüleiddel történt, de én itt vagyok neked!
-Tudod Zayn, ezt bizonyítanod is kellene néha!
Megsemmisítő pillantást vetettem rá, majd sarkon fordultam és haza indultam.
-Ay, hova mész?- kiáltott utánam.
Figyelemre sem méltattam az ordibálását, csak mentem előre.
-Figyelj, sajnálom!- fékezett le előttem lihegve.
-Az már rég nem elég ide, Zayn!- kiáltottam fel hisztérikusan. – Többé nem vagy a legjobb barátom!
A csuklómhoz nyúltam, amin egy bőrkarkötő pihent. Egy erős mozdulattal leszakítottam a karomról és Zayn markába nyomtam.
-Többé nem akarlak látni!- mondtam, miközben a tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el az övétől.
Újra hazaindultam. Most már egyedül.
Jelen:
Határoztam. Kifújtam a levegőt és elindultam a pláza irányába. Az épület tömve volt. A mozgólépcsők között egy színpadot állítottak fel, amin egy hosszú asztal és 5 szék helyezkedett el. Egyelőre még üresen. Egy 16 évesekből álló csoport mögött álltam meg, ahonnan viszonylag jó rálátásom nyílt az emelvényre.
Körülbelül 10 perc várakozás után a mellettem álló lány elképesztően hangos sikoltást hallatott, amitől biztos, hogy halláskárosodást szenvedtem. Aztán az egész teret betöltötték az ordítások. Először egy magabiztosan mosolygó, göndör fiú lépett elő, őt egy másik barna követte, szerényebb arccal. Utána egy vidám, csíkos pólós, majd egy aranyosan mosolygó szőke érkezett a színpadra. Végül pedig… Egy lány pont kitakarta az ötödikként előlépő fiút, mire olyat káromkodtam, hogy a mellettem állók egyöntetűen rám bámultak. Érdekel is ez most engem! Idegesen törtem utat a tömegben, de még mindig nem láttam. Ez nem lehet igaz! Ugráltam, pipiskedtem, de sehogy sem tudtam még csak egyetlen pillantást sem vetni rá.
Szép lassan sorokba kezdett rendeződni a tömeg, de én olyan hátul álltam, hogy nemhogy Zaynt nem láttam, de még a színpadot sem.
Az előttem álló lányok izgatottan súgtak össze, de a lelkesedésük nem ragadt át rám. Egyre inkább kétségbe estem. Talán a Sors nem akarja. Talán ez így volt megírva. A mi történetünk egy évvel ezelőttig tartott. Talán nem kell erőltetni. Talán…
Annyi a talán. Én mégis reménykedek. Hogy is volt azon a Beckham poszteren, ami évekig lógott a falamon? A lehetetlen nem létezik.
2 óráig őrlődtem magamban. Volt olyan pillanat, amikor már mozdultam, hogy elszaladjak. Volt, amikor azt sem értettem, hogy egyáltalán, hogy fordulhatott meg a dedikálás kihagyásának gondolata a fejemben. De 2 óra múlva hirtelen rádöbbentem, hogy már csak egy pár lány áll előttem. A torkomban dobogó szívvel léptem az emelvényre. Az előttem lévő lány sikoltozva ugrott le a színpadról, és akkor…
Megláttam. Megláttam Zayn Malikot. Mondanám, hogy semmit nem változott, de akkor hazudnék. Igen is változott. Sokkal felnőttesebb volt. A haja ugyanúgy össze-vissza állt. De nem vett észre. Az állát a kezébe támasztotta és fáradtan tologatta maga előtt a fényképhalmot.
-Khmm!- köhintett fel valaki mellettem.
Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a világba. A göndör hajú fiú kedvesen mosolyogva nézett rám.
-Igen?- néztem rá kábán.
-Kinek adhatom?
-Mit?-miről beszél?
-Az autogramot-bökött az előtte levő képre.
-Ja…öhm…izé…Adienek-suttogtam.
-Szép név, Adie! Most menj Zaynhez, látom ő vonja el a figyelmedet becses személyemről!- nevetett.
Zayn erre felkapta a fejét. Először a fürtöskére nézett, majd rám. A szája tátva maradt. Csak bámult rám. Csak nézett, mint aki szellemet látott.
-Bocs- motyogtam a göndörnek, megragadtam a képet, majd leugrottam a színpadról és az ajtó felé rohantam. 

Kiérve az épületből nagyjából két lépést tehettem, mire bőrig áztam. Az eső még londoni mércével is durván esett. A hideg víz most mégis nagyon jól esett. Visszarántott a valóságba.
Lassan lépkedve indultam el. A dolgok még nem jutottak el a tudatomig és ennek most nagyon örültem. Nem akartam újra és újra végigjátszani a történteket a fejemben. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit és miért tettem. Mert fogalmam sem volt róla. 2 perce se sétálhattam, mikor megpillantottam egy lányt, aki egy pad támláján ücsörgött. Arcát a kezeibe temette és úgy tűnt nem érdekli, hogy jó úton halad a tüdőgyulladás felé.
-Jól vagy?- szólítottam meg halkan.
-Nem- nyöszörögte.
Szőke haja kócosan és vizesen tapadt a fejére és arcára, sminke szétfolyt és tetőtől talpig el volt ázva.
-Adie vagyok- ültem le mellé.
-Alison, de hívj csak Alinek- mondta elhaló hangon.
-Tudod, min gondolkozok?- tettem fel a kérdést 5 perc hallgatás után.
Megrázta a fejét.
-Hogy vajon két, zuhogó esőben üldögélő lány, miért nem megy el egy meleg, kényelmes kávézóba és öntik ki egymásnak a szívüket?
Ali elmosolyodott és hagyta, hogy felhúzzam a padról.