Fuck you, I'll never be Adie Phillip!

Somewhere only we know

Kezeimbe temettem az arcomat és lerogytam a bőröndöm mellé. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen, hogy ennyire ki akarjon velem cseszni a sors.

A csípős, angol időjárás sem lendített a kedvemen. A fülemben üvöltött Keane - Somewhere only we know című száma. És fogalmam sem volt, hogy mit fogok most csinálni.

Össze voltam zavarodva és hirtelen egy épkézláb megoldás sem jutott eszembe.

- Nem maradhatok itt! – mondtam ki hangosan, mire néhány járókelő felém fordult. Hopsz. Egy magában, értelmetlen nyelven beszélő lány.

Megragadtam a bőröndöm fogantyúját és mérgesen magam után rángattam. Kora reggel volt, az utcákat ellepték az emberek.

Hirtelen megálltam, mire a mögöttem haladó nő belém jött.

- Sorry!- néztem rá, mire ő csak legyintett, motyogott valamit az orra alatt és kikerült.

Az oszlop, ami előtt leszobroztam, nem volt különösebben érdekes a többi ember számára. Magas, fekete lámpaoszlop volt, a festék csak néhány, alig látható helyen kopott le. És mindössze egy plakát volt ráragasztva. One Direction koncert plakát.

- Ne, hogy azt higgyétek, hogy miattatok vagyok itt! Éppen az álmomat váltom valóra. 

Aztán ráeszméltem, hogy egy villanyoszlopnak beszélek. Bori, ez azért elég gáz, akármilyen helyzetben vagy is! De képtelen voltam befogni.

- Tudjátok mi a vicces? – böktem meg Louis mosolygó fejét. – Hogy ha most Adie Phillip lennék, akkor valamelyikőtök itt teremne és megkérdezné, hogy mi a baj. Ha Adie Phillip lennék, akkor nem azt kérdezném, hogy mit csinálsz London közepén testőr nélkül, hanem zokogva a nyakatokba vetném magam, nem foglalkozva az emberekkel. Elsírnám nektek, hogy ellopták a táskámat, nincs pénzem, nincs telefonom, nincsenek irataim. Ha Adie Phillip lennék, akkor átkarolnátok a vállamat, elvezetnétek a házatokba, forró teával kínálnátok és körbeugrálnátok. De basszameg – káromkodtam el magam, pedig nem szokásom – soha nem leszek Adie Phillip. Adie Phillip nem létezik! Ti pedig soha nem lesztek itt, hogy megvigasztaljatok!

Dühös voltam. Nem is rájuk, dehogy rájuk. Tőlük az életem során már rengeteget kaptam, bár erről ők még csak nem is tudnak. Dühös voltam a világra, a táskatolvajomra, a hülye időjárásra, de legfőképpen magamra. Egy lámpaoszlopnak beszélek, az istenit!

- Te Adie Phillipről beszéltél? – szólalt meg mellettem valaki magyarul.

The story of Adie Phillip

Megpördültem a tengelyem körül. Két lány állt előttem, kedves mosollyal az arcukon.

- Öhm, ja – nyögtem ki, nem értettem, hogy mire akarnak kilyukadni. Mármint… nem hinném, hogy ismerik Adie Phillipet. Mármint… ő nem létezik.

- Te írtad meg a történetét? – kérdezte most a másik lány. Dallamos hangja volt, valahogy megnyugtató.

Bólintottam, majd tágra nyílt szemekkel rájuk néztem.

- Ti olvastátok?

Nevetve bólintottak.

- Egész jó kis sztori volt. Kár, hogy sosem tudtuk meg, hogy mi lesz a vége – húzta el a száját a magasabbik lány.

- Ha akarjátok, elmondhatom- vontam meg a vállam. Nem nagy szám.

- Tényleg? – nézett rám meglepett manga-szemekkel az alacsonyabb. – Üljünk be egy kávéra valahova, mindjárt megfagyok!

- Öhm… - zavartan az egyik tincsemet kezdtem csavargatni. – Az az igazság, hogy nincs se pénzem se semmim, ugyanis a reptéren ellopták a táskámat.

- Nyugi, meghívunk – legyintett a lány.

Fel sem eszmélhettem, máris egy kis kávézó egyik asztalánál ücsörögtünk. Bent jó meleg volt, végre kibújhattam a dzsekimből.

- Tehát? – nézett rám izgatottan a magasabbik lány. Csinosan volt öltözve, barackszínű nadrágot, és kötött, vajszínű pulcsit viselt, és hosszú, szőkésbarna haját szoros copfba fogta.

- Hol is hagytam félbe a blogot? – tűnödtem, majd eszembe jutott. – Amikor beteg volt, ugye?

- Igen és aztán belépett valaki! – susogta izgatottan az alacsonyabbik lány. Ő eléggé különbözött a másik lánytól, fekete csőnadrágot, bakancsot és fekete-pink cipzáras pulcsit viselt, rövid, fekete haját mangásan feltupírozta.

- Ja, igen az Jenna volt. Igazából utána indultak be a történések… - kezdtem teljesen belemerülni a mesélésbe. – Jenna találkozott Peetával és teljesen belezúgott. Adie nem akart megint Jennáék közé állni, így aztán Peetával szakítottak. Utána emlékszem – nevettem fel az emlék hatására – Adie elment a fiúkkal a vidámparkba. És félt a hullámvasúttól és végig Niall ölébe ült, mert annyira remegett meg lesápadt. Igen, aztán gondolhatjátok, hogy mi volt, Niall és Adie összejöttek – itt a két lány kiengedett egy álmodozó sóhajt, és én sem bírtam ki, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. – Aztán már nem dolgoztam ki annyira a történetet, de tudom, hogy egy viszonylag boldog rész következett, minden rendben volt. És aztán… Aztán, hogy szépen fogalmazzak, a sors megismételte önmagát. Ugyanis Mandy, a nagynénje autóbalesetet szenvedett. Adie teljesen összeomlott és az éppen koncertező fiúk közül hazajött pár napra Niall és Zayn. Viszont nem maradhattak sokáig, és aztán… aztán Adie megmondta Zaynnek, hogy megint nem számíthatott rá. És, hogy többet nem akarja az életben tudni. Niallal is szakított és a történet végére önkéntesnek állt egy dél-afrikai segélyszervezethez. Ha már rajta nem tud senki segíteni, majd ő segít másokon. És többet nem találkozott a fiúkkal – vontam meg szomorúan a vállamat.

A mangalány óriási mangaszemeiből kicsurgott néhány könnycsepp.

- Ez olyan szomorú!

Nem is tudtam mit reagálni rá. Nekem már nem is a történet volt szomorú, hisz sokszor végigjárattam az agyamat rajta. Hanem szomorú volt visszagondolni arra az időszakra, amikor a történetet írtam. 15 éves fejjel, semmit sem tudva világról. Éretlen voltam, egy meg nem értette tinédzser.

- És mit csinálsz most Londonba? Csak nem a koncertre jöttél?- váltott hirtelen témát a magasabbik lány. Őt annyira nem viselte meg a történet. Hisz neki csak egy történet volt.

Are they happy? I don't know. I've never met them.

Egész jól elbeszélgettem velük, majd később elköszöntem tőlük és mindenki ment a maga dolgára. Nagy örömömre a rendőrség be tudta mérni a telefonom helyét, így visszakaptam a táskámat. A kollégium felé igyekezve aztán megint elmentem egy lámpaoszlop mellett. És megint 5 arc vigyorgott rám, szemtelenül, aranyosan és boldogan.

Nem tudom, hogy tényleg boldogok voltak-e. Sosem találkoztam velük. De talán jó is. Így megmaradtak olyannak, amilyennek elképzeltem őket. Az én 5 tökéletes szupersztárom. Akik még csak nem is tudnak a létezésemről.

Nevetve fordultam a kollégium ajtaja felé, mikor valaki befogta a szememet hátulról. Egy pillanatra lefagytam, majd mikor megéreztem az ismerős illatot, felnevettem.

... and he has tickets in his hand. One Direction tickets.

Csak őt lány van a világon, akinek egy One Direction tag a nagy Ő. Én nem tartozom közéjük. Az én nagy Ő-m mögöttem állt nevetve és két koncertjegyet szorongatott a kezében. One Direction jegyeket.

This is the way you left me, I'm not pretending. No hope, no love, no glory, No Happy Ending.

Nem rész. Hanem egy kétségbeesett, szomorú tény.
Nektek nem is tudom, hogy szomorú-e, van egy olyan érzésem, hogy már egy olvasóm sem maradt. De nekem szomorú. Nagyon.
Vége.
Vége.
Ennyi volt.
Annyi mondanivalóm van és... és tudom, hogy senkit nem érdekel. Honestly? No one gives a fuck. I know. De még is ki kell magamból adnom. Mindent, ami bennem van. És a fele nem is ehhez a sztorihoz kapcsolódik. De most elmondok. Mindent.
Először is, miért fejezem be? Ennek sok oka van. Nem vagyok a régi, rendszertelenül hozom a részeket és tudom, tudom, hogy egyre jobban vesztitek el az érdeklődéseteket. De ez még nem is lenne fő ok. Engem nem érdekel, sosem érdekelt, hogy ki és hányan olvassák a sztorimat. Magamnak írtam. Magamnak akartam örömet okozni vele és az csak egy elképesztő plusz volt, hogy valaki elolvasta. És talán egy icipicit még szerette is. De még mindig nem ezért hagyom abba. Nem arról van szó, hogy magamnak nem felelt meg. Hanem, hogy ezt a sztorit réges rég kezdtem el írni, sokkal régebben, mint hogy elkezdtem feltölteni a részeket, még az If you meet with a rebel... alatt. És azóta minden megváltozott körülöttem, de legfőképpen én. Ez a fő ok. Már nem úgy látom a dolgokat, mint az elején.
A másik ok talán még szomorúbb, hisz idővel még kiderülhet, hogy én jó irányba változtam. De ez az ok mindig is szomorú lesz. Ugyanis... megváltoztak az érzéseim az 1D-vel kapcsolatban. És ezt most meg fogom veletek osztani. És nyugodtan kinyomhatjátok az oldalt most. De ki kell adnom magamból.
Miért akarják őket bekényszeríteni egy szerepbe? Miért kellett a showbusiness rabszolgáivá válniuk? Mert így eladhatóak, jól tudom. De én ebből nem kérek. Nem kérek abból, amit el akarnak adni a rajongóknak. Mert nekem nem tetszik ez a "felcímkézett" imidzsük. És tudjátok mi a legszomorúbb? Hogy erről az egészről a  rajongók tehetnek. Gondoljatok már bele, hé, hogy mit csináltok, hogy mit csinálunk! Ne a managementet okoljátok, ők azt teszik, amivel megfelelhetővé teszik a fiúkat a rajongók számára. Miért kell neki esni Harry összes barátnőjének? Soha nem lehet majd barátnője, ezt már mindenki vágja ott. Szerintetek mit érez most? Szerintetek miért hazudott nekünk? Istenem, az egész a mi, a RAJONGÓK hibája! Csak fel kéne fognunk, hogy ha teszünk valamit, annak következményei lesznek. A management nem hülye, sőt kifejezetten okos, azt fogják csinálni, amit a rajongók akarnak. És ha ők nem akarnak barátnőt Harynek, akkor neki nem lesz barátnője. De ez csak egy példa a sok közül. Igen, nekem is hiányoznak a lépcsőn ülő fiúk. De ők már sosem lesznek ugyanazok. Mert minden mozdulatukra, szavukra figyelniük kell. Túl hirtelen, túl népszerűek lettek. És ez nem jó. Nem fogják bírni. A rajongóknak túl kéne lépni azon, hogy Louis és a répák és Larry Stylinson és a teknős és a macska és a Nando's. Miért akarjuk felcímkézni őket? Nem tárgyak. Változnak ők is és ha belekényszerülnek egy szerepbe, akkor sosem lesznek azok, sosem válnak azzá, akiknek lenniük kéne. Ez a showbusiness. Deal with it. Csak ne feledjétek, hogy mi irányítjuk, hogy mivé változnak. Ezt fel kéne fognia néhány embernek. Mert mi vagyunk a vevők, ők pedig az áruk, akármilyen durván hangzik is ez.
Azt hiszem, (ha egyáltalán olvassa ezt még valaki) hogy mindenkinek meg van már rólam a véleménye. Hívhatok Directionatornak. De ne feledjétek. Once a Directioner, forever a Directioner. Ez maradok, ez vagyok. Csak már nem akarok ennek a hülyeségnek a része lenni. Vehetjük úgyis, hogy Directioner vagyok, aki köszöni szépen, de kiszállt az 1DFamilyből. Szeretem őket, nagyon fontos részei az életemnek, de nem vagyok hajlandó elfogadni a helyzetet.
Ja, és a sztori... Hogy az mennyire realisztikus. Hah. Nevetséges. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyenek. Nem tökéletesek, megint csak ezt tudom mondani, hogy ne kényszerítsük őket ebbe a szerepbe, mert senki sem az. Eleve sem terveztem Happy Endet. Az előző sztorinál elegem lett a nyáladzásból. De már csak azért sem fejezem be a sztorit, mert a végét leszámítva sablonsztori volt a javából. Valami igazit akarok írni, és annak már biztos, hogy nem lesznek a részei a fiúk. Mert már sosem fogjuk megtudni, hogy milyenek igazából. És én nem akarok erről fantáziálgatni. Csak pazarlom az időmet.
Jöhetnek a komik, szidhattok, tényleg, mert megérdemlem. Mert egy hisztis liba vagyok, dramaqueen, de ez a véleményem. Mondhatjátok, hogy egy monitor mögül könnyű az észt osztani. Nem osztom. Csak így látom. Azt is mondhatjátok, hogy hülye vagyok, a dolgok nem így vannak. Ebben az esetben különbözik a  véleményünk, ennyi. De őszintén mondom, hogy ha akarjátok szidhattok. Mert megérdemlem. Nem voltam elég kitartó. És mint már sokszor, most is csalódtam magamban.
Az meg már csak hab a tortán, hogy megint félbehagytam egy sztorit.
Ha még most is olvasod, akkor így utoljára annyit, hogy bár ezt a sztorit jobbnak tartottam, mint az előzőt, arra mégis büszkébb vagyok. Nem csak azért mert befejeztem. Hanem, mert ez a sztori nem jelent számomra semmit. És szerintem nektek se. (ha egyáltalán olvasta még valaki)
Sajnálom, hogy becsaptalak Titeket. Elmondjam esetleg, hogy mi lett volna a sztori folytatása? Íratok, ha érdekel. :)
Szerettelek Titeket.
Nagyon.
Utoljára ölel Titeket,
Bori xx

És...
Köszönöm. Mindent, amit Tőletek kaptam.