És még egy prológus

Tudom, tudom. De azért elolvassátok ezt is? És egy komit is dobnátok, ha megtettétek? Szerintem ez jobban fog nektek tetszeni, mint a másik sztori. :)

Los Angeles, 2012. augusztus

A flitterek mindig csillognak

Cathy szemszöge

A magassarkúm kopogása félelmetesen verődött vissza az éjszakai utcán. Utáltam ezt a cipőt, teljes szívemből. Legalább 12 centis volt és ezüst flitterek voltak rávarrva, és az egyetlen ok, amiért hordtam, mert Danny megfenyegetett, hogy beszámol Juliette-nek a tegnapi kiruccanásomról.

Egyébként meg, hogy merészel megfenyegetni engem? Nekem köszönheti a munkáját, meg a bejárást a legmenőbb partikra. Szánalmas.

Bár a legszomorúbb dolog az, hogy Danny-t még mindig a barátaim közé sorolom. Hiába vert át, használt ki rengeteg alkalommal, néha mégis van olyan napja, amikor egészen jó fej.

Jó, persze máskor meg egy idegesítő seggfej, de ki nem az ebben a világban?

Egy buszmegálló mellett haladtam el és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha felszállnék egy buszra és elmennék. Biztos mindenki megbámulna az estélyim miatt (ami tényleg egy műalkotás ezekkel a tollakkal meg láncokkal), de kit is érdekelne igazából? Az emberek mindig bámulnak. Mintha nem lenne jobb dolguk. Csak nézni azokkal a kigúvadó szemükkel. Néha legszívesebben ráordítanék néhány emberre, hogy: Hé, nem az állatkertben vagyunk, nem érzed magad pofátlannak?

Persze rögtön el kellett vetnem a buszos ötletet (tudjátok, hogy csak úgy felszállok egyre aztán, csáó LA, csáó nagyvilág, csáó mindenki, ezt baszhatjátok, elhúzott innen a nagy énekesetek), mikor megláttam a buszmegállóban lévő plakátot. Amin én virítottam, azzal a hülye parfümmel, amivel most is be voltam fújva. Nagyon elegáns csomagolása volt, kis, idióta masnik voltak rajta mindenhol, hogy tetszhessen az összes fiatal rajongómnak. Akik olyanok akarnak lenni, mint én. Pedig én mennyire örülnék, ha egy napra valaki mássá válhatnák, istenem, mit meg nem tennék ezért!

Kezdtem fázni, és csak idő kérdése volt, hogy mikor ismer fel valaki, onnantól kezdve pedig már csak a csodában reménykedhetek, hogy egyszer kijutok onnan. De nem akartam „haza” menni. Ismertebb nevén a drága hotelembe, ahol Juliette vár rám, valószínűleg rohadt idegesen. A haját biztos tépi már, bár ez nem olyan könnyű, tudom, hisz láttam, hogy az ő frizuráját is mennyi hajlakkal fixálták, volt egy teljes flakon, nem hazudok! Az estélyiét még biztos nem vette le, a kezében pedig ott van az elhagyhatatlan telefonja, és megpróbál engem elérni. Kár a gőzért, ki vagyok kapcsolva.

Gonosz vigyor terült el az arcomon, élveztem, hogy ha egy éjszakára is, de szabad vagyok. Mint a madár. Nincs idegesítő, félelmetes testőr, csak én, az idegesítően kopogó, flitteres magassarkúm meg a sötét éjszaka.

- Cathy! – hallottam meg magam mellett egy ziháló hangot. És sajnos felismertem. Miért nem bírnak csak most az egyszer békén hagyni.

Nem fordultam felé, határozott léptekkel folytattam az utamat előre.

- Cathy, fordulj már ide, basszus!

- Nem, nem fogom megfordulni, Nathaniel! – fordultam felé, kezeimet a csípőmre raktam, és most az egyszer áldottam a magassarkúimat, ugyanis így pontosan farkasszemet tudtam nézni a fiúval. – Miért nem lehet békén hagyni egy pillanatra? Miért kell mindig nekem esni mindenkinek?! Csak egy nyugodt estét kérek! Olyan nagy kérés ez?

- Ha te kéred, akkor az – mondta nyugodt hangon Nathaniel. – Figyelj…

- Nem akarok figyelni, Nate. El akarok innen húzni, messzire, nagyon messzire.

Nathaniel megint ideges lett, a kezeit ökölbe szorította.

- Cathy, egy, csak egyetlen egy pillanatra megtennéd, hogy nem magaddal törődsz? Juliette a haját tépi, engem meg Scottot okol mindenért, azt mondja, hogy mi voltunk a felbújtóid, és mikor eljöttem éppen Liammel ordított a telefonban. Egyébként nem tudom, honnan van meg neki a száma, biztos a drágalátos barátnőd, Minnie köpött, bár…

- Liammel? Mi köze van neki ehhez? – kaptam fel a fejemet a név hallatára.

- Gondolom Juliette azt hiszi megint van valami köz… - kezdte, de megint közbevágtam.

- De nincs semmi! Juliette túl lépte a határt megint! Esküszöm felpofozom azt a nőt! – üvöltöttem, mire egyre többen kezdtek el felénk nézni. Nem az utcán kéne ezt intéznünk, villant az agyamba.

Nathaniel is észrevette, hogy egyre nagyobb feltűnést keltünk, így leintett egy taxit, majd szinte belökdösött a járműbe.

- A Hiltonhoz! – nyomott egy 100 dollárost a meglepett fickó kezébe, aki valószínűleg érzékelte a feszültséget, így nem szólt semmit, csak indított.

A taxiban nem szóltunk egy szót sem. Ahogy végigsuhantunk Los Angeles kivilágított utcáin a szívverésem végre lelassult, kicsit megnyugodtam.

De ez persze megint csak egy átmeneti állapot volt, hiszen ahogy a taxi lefékezett a hotel előtt, az első dolog, ami a szemem elé tárult a fotósok tömege volt. Ijedt pillantást vetettem Nathanielre, aki biztatóan megszorította a kezemet, majd kilökte az ajtaját, megkerülte a kocsit és az enyémet is kinyitotta.

- Ms. Taylor, mi történt a díjáatadón?

- Mr. Crower, mit üzen a rajongóinak?

- Cathy, igaz, hogy ön teherbe esett a stylistjától?

- Tényleg rehabra megy?

- Nate, szereti Cathyt?

- Hogyan kezeli a dührohamait, Cathy?

A kérdések záporoztak, én pedig próbáltam eltakarni az arcomat. Nathaniel átkarolta a vállamat, és együtt próbáltunk utat törni a riporterek tengerében.

Mint a régi szép időkben. Együtt a világ ellen.

Hello back, beautiful. :)

Wow. De rég is szóltam hozzátok. Talán túl rég is.
De most itt vagyok. Erősebben, mint valaha, és túlteng bennem a tenni akarás. Az írni akarás.
Új én, új sztori, új helyzet. Súlyos téma, ezerszer nehezebben emészthetőbb, mint az előző történeteim. Régóta gondolkozok ezen a sztorin, és miután úgy éreztem, minden dal, minden film és minden könyv arról szól, amiről írni akarok, tudtam, le kell rakni a kis popsimat és megírni a történetet.
És mi lenne a legjobb módja? Hát, ha megosztom Veletek. Merthogy: egy, hogy soha nem fejezném be egyedül, kettő, hogy talán most mindennél jobban igénylem, hogy valaki pozitívan nyilatkozzon valamiről, amit én alkottam. :)
Tehát nem is szaporítom a szót, íme a prológus, ami igazából érthetetlen, és nem mondd semmit a történetről, de kérlek szépen, könyörgök, hogy ÍRJATOK KOMIT, HOGY FOLYTASSAM-E! Köszönöm, előre is.

Azt hiszem, a felnőtté válás arról szól, hogy megtaláld önmagad. Mi mind csak riadt tinédzserek voltunk, a világ súlyával a vállunkon. Mindnyájunk története egy-egy segélykiáltás volt. Azt hiszem, hogy tanultunk a hibáinkból. És hiszem, hogy az a nyár tett azzá, aki vagyok. És biztos vagyok benne, hogy ők is így vannak vele. És hogy még mindig gondolnak arra a nyárra. Persze, biztosan gondolnak az előtte lévő évekre, amiket együtt töltöttünk. De az a nyár. Az a nyár megváltoztatott minket. Mert akkor szakadtunk szét, mikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. És hiszem, hogy ez mindent megmagyaráz.
Egyszer Eric azt mondta, hogy mindenki a hozzá legközelebb álló 8 ember keveréke. Ha jól emlékszem, akkor csak nevetgéltünk ezen, Louis még valami viccet is elsütött, talán azt, hogy ő mindig is tudta, hogy Demi orra ugyanolyan, mint az övé. Valamikor júliusban történt, az este a parton nagyon párás volt, és valami fura színű és még annál is különösebb ízű, felmelegedett, szénsavas lét ittunk, és azon nevettünk, hogy Rob azzal szórakozott, hogy mennyi innivalót tud kifröcskölni az orrán keresztül. Életemben nem láttam még undorítóbb dolgot, de annyira nevettünk, hogy majdnem lefordultunk a rönkökről.
Csak az este (inkább hajnal, ha pontosak akarunk lenni) legvégén jutottak újra az eszembe Eric szavai. Végigtekintettem az egymásra dőlve alvó társaságon, és akkor akaratlanul is kijelentettem magamban: 8-an vagyunk.
És hiszem,hogy ez is mindent megmagyaráz.

Naaaaaaaa? *kiskutyaszemek* 
Ölel Titeket, 
Bori xx