Hello back, beautiful. :)

Wow. De rég is szóltam hozzátok. Talán túl rég is.
De most itt vagyok. Erősebben, mint valaha, és túlteng bennem a tenni akarás. Az írni akarás.
Új én, új sztori, új helyzet. Súlyos téma, ezerszer nehezebben emészthetőbb, mint az előző történeteim. Régóta gondolkozok ezen a sztorin, és miután úgy éreztem, minden dal, minden film és minden könyv arról szól, amiről írni akarok, tudtam, le kell rakni a kis popsimat és megírni a történetet.
És mi lenne a legjobb módja? Hát, ha megosztom Veletek. Merthogy: egy, hogy soha nem fejezném be egyedül, kettő, hogy talán most mindennél jobban igénylem, hogy valaki pozitívan nyilatkozzon valamiről, amit én alkottam. :)
Tehát nem is szaporítom a szót, íme a prológus, ami igazából érthetetlen, és nem mondd semmit a történetről, de kérlek szépen, könyörgök, hogy ÍRJATOK KOMIT, HOGY FOLYTASSAM-E! Köszönöm, előre is.

Azt hiszem, a felnőtté válás arról szól, hogy megtaláld önmagad. Mi mind csak riadt tinédzserek voltunk, a világ súlyával a vállunkon. Mindnyájunk története egy-egy segélykiáltás volt. Azt hiszem, hogy tanultunk a hibáinkból. És hiszem, hogy az a nyár tett azzá, aki vagyok. És biztos vagyok benne, hogy ők is így vannak vele. És hogy még mindig gondolnak arra a nyárra. Persze, biztosan gondolnak az előtte lévő évekre, amiket együtt töltöttünk. De az a nyár. Az a nyár megváltoztatott minket. Mert akkor szakadtunk szét, mikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. És hiszem, hogy ez mindent megmagyaráz.
Egyszer Eric azt mondta, hogy mindenki a hozzá legközelebb álló 8 ember keveréke. Ha jól emlékszem, akkor csak nevetgéltünk ezen, Louis még valami viccet is elsütött, talán azt, hogy ő mindig is tudta, hogy Demi orra ugyanolyan, mint az övé. Valamikor júliusban történt, az este a parton nagyon párás volt, és valami fura színű és még annál is különösebb ízű, felmelegedett, szénsavas lét ittunk, és azon nevettünk, hogy Rob azzal szórakozott, hogy mennyi innivalót tud kifröcskölni az orrán keresztül. Életemben nem láttam még undorítóbb dolgot, de annyira nevettünk, hogy majdnem lefordultunk a rönkökről.
Csak az este (inkább hajnal, ha pontosak akarunk lenni) legvégén jutottak újra az eszembe Eric szavai. Végigtekintettem az egymásra dőlve alvó társaságon, és akkor akaratlanul is kijelentettem magamban: 8-an vagyunk.
És hiszem,hogy ez is mindent megmagyaráz.

Naaaaaaaa? *kiskutyaszemek* 
Ölel Titeket, 
Bori xx