És még egy prológus

Tudom, tudom. De azért elolvassátok ezt is? És egy komit is dobnátok, ha megtettétek? Szerintem ez jobban fog nektek tetszeni, mint a másik sztori. :)

Los Angeles, 2012. augusztus

A flitterek mindig csillognak

Cathy szemszöge

A magassarkúm kopogása félelmetesen verődött vissza az éjszakai utcán. Utáltam ezt a cipőt, teljes szívemből. Legalább 12 centis volt és ezüst flitterek voltak rávarrva, és az egyetlen ok, amiért hordtam, mert Danny megfenyegetett, hogy beszámol Juliette-nek a tegnapi kiruccanásomról.

Egyébként meg, hogy merészel megfenyegetni engem? Nekem köszönheti a munkáját, meg a bejárást a legmenőbb partikra. Szánalmas.

Bár a legszomorúbb dolog az, hogy Danny-t még mindig a barátaim közé sorolom. Hiába vert át, használt ki rengeteg alkalommal, néha mégis van olyan napja, amikor egészen jó fej.

Jó, persze máskor meg egy idegesítő seggfej, de ki nem az ebben a világban?

Egy buszmegálló mellett haladtam el és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha felszállnék egy buszra és elmennék. Biztos mindenki megbámulna az estélyim miatt (ami tényleg egy műalkotás ezekkel a tollakkal meg láncokkal), de kit is érdekelne igazából? Az emberek mindig bámulnak. Mintha nem lenne jobb dolguk. Csak nézni azokkal a kigúvadó szemükkel. Néha legszívesebben ráordítanék néhány emberre, hogy: Hé, nem az állatkertben vagyunk, nem érzed magad pofátlannak?

Persze rögtön el kellett vetnem a buszos ötletet (tudjátok, hogy csak úgy felszállok egyre aztán, csáó LA, csáó nagyvilág, csáó mindenki, ezt baszhatjátok, elhúzott innen a nagy énekesetek), mikor megláttam a buszmegállóban lévő plakátot. Amin én virítottam, azzal a hülye parfümmel, amivel most is be voltam fújva. Nagyon elegáns csomagolása volt, kis, idióta masnik voltak rajta mindenhol, hogy tetszhessen az összes fiatal rajongómnak. Akik olyanok akarnak lenni, mint én. Pedig én mennyire örülnék, ha egy napra valaki mássá válhatnák, istenem, mit meg nem tennék ezért!

Kezdtem fázni, és csak idő kérdése volt, hogy mikor ismer fel valaki, onnantól kezdve pedig már csak a csodában reménykedhetek, hogy egyszer kijutok onnan. De nem akartam „haza” menni. Ismertebb nevén a drága hotelembe, ahol Juliette vár rám, valószínűleg rohadt idegesen. A haját biztos tépi már, bár ez nem olyan könnyű, tudom, hisz láttam, hogy az ő frizuráját is mennyi hajlakkal fixálták, volt egy teljes flakon, nem hazudok! Az estélyiét még biztos nem vette le, a kezében pedig ott van az elhagyhatatlan telefonja, és megpróbál engem elérni. Kár a gőzért, ki vagyok kapcsolva.

Gonosz vigyor terült el az arcomon, élveztem, hogy ha egy éjszakára is, de szabad vagyok. Mint a madár. Nincs idegesítő, félelmetes testőr, csak én, az idegesítően kopogó, flitteres magassarkúm meg a sötét éjszaka.

- Cathy! – hallottam meg magam mellett egy ziháló hangot. És sajnos felismertem. Miért nem bírnak csak most az egyszer békén hagyni.

Nem fordultam felé, határozott léptekkel folytattam az utamat előre.

- Cathy, fordulj már ide, basszus!

- Nem, nem fogom megfordulni, Nathaniel! – fordultam felé, kezeimet a csípőmre raktam, és most az egyszer áldottam a magassarkúimat, ugyanis így pontosan farkasszemet tudtam nézni a fiúval. – Miért nem lehet békén hagyni egy pillanatra? Miért kell mindig nekem esni mindenkinek?! Csak egy nyugodt estét kérek! Olyan nagy kérés ez?

- Ha te kéred, akkor az – mondta nyugodt hangon Nathaniel. – Figyelj…

- Nem akarok figyelni, Nate. El akarok innen húzni, messzire, nagyon messzire.

Nathaniel megint ideges lett, a kezeit ökölbe szorította.

- Cathy, egy, csak egyetlen egy pillanatra megtennéd, hogy nem magaddal törődsz? Juliette a haját tépi, engem meg Scottot okol mindenért, azt mondja, hogy mi voltunk a felbújtóid, és mikor eljöttem éppen Liammel ordított a telefonban. Egyébként nem tudom, honnan van meg neki a száma, biztos a drágalátos barátnőd, Minnie köpött, bár…

- Liammel? Mi köze van neki ehhez? – kaptam fel a fejemet a név hallatára.

- Gondolom Juliette azt hiszi megint van valami köz… - kezdte, de megint közbevágtam.

- De nincs semmi! Juliette túl lépte a határt megint! Esküszöm felpofozom azt a nőt! – üvöltöttem, mire egyre többen kezdtek el felénk nézni. Nem az utcán kéne ezt intéznünk, villant az agyamba.

Nathaniel is észrevette, hogy egyre nagyobb feltűnést keltünk, így leintett egy taxit, majd szinte belökdösött a járműbe.

- A Hiltonhoz! – nyomott egy 100 dollárost a meglepett fickó kezébe, aki valószínűleg érzékelte a feszültséget, így nem szólt semmit, csak indított.

A taxiban nem szóltunk egy szót sem. Ahogy végigsuhantunk Los Angeles kivilágított utcáin a szívverésem végre lelassult, kicsit megnyugodtam.

De ez persze megint csak egy átmeneti állapot volt, hiszen ahogy a taxi lefékezett a hotel előtt, az első dolog, ami a szemem elé tárult a fotósok tömege volt. Ijedt pillantást vetettem Nathanielre, aki biztatóan megszorította a kezemet, majd kilökte az ajtaját, megkerülte a kocsit és az enyémet is kinyitotta.

- Ms. Taylor, mi történt a díjáatadón?

- Mr. Crower, mit üzen a rajongóinak?

- Cathy, igaz, hogy ön teherbe esett a stylistjától?

- Tényleg rehabra megy?

- Nate, szereti Cathyt?

- Hogyan kezeli a dührohamait, Cathy?

A kérdések záporoztak, én pedig próbáltam eltakarni az arcomat. Nathaniel átkarolta a vállamat, és együtt próbáltunk utat törni a riporterek tengerében.

Mint a régi szép időkben. Együtt a világ ellen.

Hello back, beautiful. :)

Wow. De rég is szóltam hozzátok. Talán túl rég is.
De most itt vagyok. Erősebben, mint valaha, és túlteng bennem a tenni akarás. Az írni akarás.
Új én, új sztori, új helyzet. Súlyos téma, ezerszer nehezebben emészthetőbb, mint az előző történeteim. Régóta gondolkozok ezen a sztorin, és miután úgy éreztem, minden dal, minden film és minden könyv arról szól, amiről írni akarok, tudtam, le kell rakni a kis popsimat és megírni a történetet.
És mi lenne a legjobb módja? Hát, ha megosztom Veletek. Merthogy: egy, hogy soha nem fejezném be egyedül, kettő, hogy talán most mindennél jobban igénylem, hogy valaki pozitívan nyilatkozzon valamiről, amit én alkottam. :)
Tehát nem is szaporítom a szót, íme a prológus, ami igazából érthetetlen, és nem mondd semmit a történetről, de kérlek szépen, könyörgök, hogy ÍRJATOK KOMIT, HOGY FOLYTASSAM-E! Köszönöm, előre is.

Azt hiszem, a felnőtté válás arról szól, hogy megtaláld önmagad. Mi mind csak riadt tinédzserek voltunk, a világ súlyával a vállunkon. Mindnyájunk története egy-egy segélykiáltás volt. Azt hiszem, hogy tanultunk a hibáinkból. És hiszem, hogy az a nyár tett azzá, aki vagyok. És biztos vagyok benne, hogy ők is így vannak vele. És hogy még mindig gondolnak arra a nyárra. Persze, biztosan gondolnak az előtte lévő évekre, amiket együtt töltöttünk. De az a nyár. Az a nyár megváltoztatott minket. Mert akkor szakadtunk szét, mikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. És hiszem, hogy ez mindent megmagyaráz.
Egyszer Eric azt mondta, hogy mindenki a hozzá legközelebb álló 8 ember keveréke. Ha jól emlékszem, akkor csak nevetgéltünk ezen, Louis még valami viccet is elsütött, talán azt, hogy ő mindig is tudta, hogy Demi orra ugyanolyan, mint az övé. Valamikor júliusban történt, az este a parton nagyon párás volt, és valami fura színű és még annál is különösebb ízű, felmelegedett, szénsavas lét ittunk, és azon nevettünk, hogy Rob azzal szórakozott, hogy mennyi innivalót tud kifröcskölni az orrán keresztül. Életemben nem láttam még undorítóbb dolgot, de annyira nevettünk, hogy majdnem lefordultunk a rönkökről.
Csak az este (inkább hajnal, ha pontosak akarunk lenni) legvégén jutottak újra az eszembe Eric szavai. Végigtekintettem az egymásra dőlve alvó társaságon, és akkor akaratlanul is kijelentettem magamban: 8-an vagyunk.
És hiszem,hogy ez is mindent megmagyaráz.

Naaaaaaaa? *kiskutyaszemek* 
Ölel Titeket, 
Bori xx 

Fuck you, I'll never be Adie Phillip!

Somewhere only we know

Kezeimbe temettem az arcomat és lerogytam a bőröndöm mellé. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen, hogy ennyire ki akarjon velem cseszni a sors.

A csípős, angol időjárás sem lendített a kedvemen. A fülemben üvöltött Keane - Somewhere only we know című száma. És fogalmam sem volt, hogy mit fogok most csinálni.

Össze voltam zavarodva és hirtelen egy épkézláb megoldás sem jutott eszembe.

- Nem maradhatok itt! – mondtam ki hangosan, mire néhány járókelő felém fordult. Hopsz. Egy magában, értelmetlen nyelven beszélő lány.

Megragadtam a bőröndöm fogantyúját és mérgesen magam után rángattam. Kora reggel volt, az utcákat ellepték az emberek.

Hirtelen megálltam, mire a mögöttem haladó nő belém jött.

- Sorry!- néztem rá, mire ő csak legyintett, motyogott valamit az orra alatt és kikerült.

Az oszlop, ami előtt leszobroztam, nem volt különösebben érdekes a többi ember számára. Magas, fekete lámpaoszlop volt, a festék csak néhány, alig látható helyen kopott le. És mindössze egy plakát volt ráragasztva. One Direction koncert plakát.

- Ne, hogy azt higgyétek, hogy miattatok vagyok itt! Éppen az álmomat váltom valóra. 

Aztán ráeszméltem, hogy egy villanyoszlopnak beszélek. Bori, ez azért elég gáz, akármilyen helyzetben vagy is! De képtelen voltam befogni.

- Tudjátok mi a vicces? – böktem meg Louis mosolygó fejét. – Hogy ha most Adie Phillip lennék, akkor valamelyikőtök itt teremne és megkérdezné, hogy mi a baj. Ha Adie Phillip lennék, akkor nem azt kérdezném, hogy mit csinálsz London közepén testőr nélkül, hanem zokogva a nyakatokba vetném magam, nem foglalkozva az emberekkel. Elsírnám nektek, hogy ellopták a táskámat, nincs pénzem, nincs telefonom, nincsenek irataim. Ha Adie Phillip lennék, akkor átkarolnátok a vállamat, elvezetnétek a házatokba, forró teával kínálnátok és körbeugrálnátok. De basszameg – káromkodtam el magam, pedig nem szokásom – soha nem leszek Adie Phillip. Adie Phillip nem létezik! Ti pedig soha nem lesztek itt, hogy megvigasztaljatok!

Dühös voltam. Nem is rájuk, dehogy rájuk. Tőlük az életem során már rengeteget kaptam, bár erről ők még csak nem is tudnak. Dühös voltam a világra, a táskatolvajomra, a hülye időjárásra, de legfőképpen magamra. Egy lámpaoszlopnak beszélek, az istenit!

- Te Adie Phillipről beszéltél? – szólalt meg mellettem valaki magyarul.

The story of Adie Phillip

Megpördültem a tengelyem körül. Két lány állt előttem, kedves mosollyal az arcukon.

- Öhm, ja – nyögtem ki, nem értettem, hogy mire akarnak kilyukadni. Mármint… nem hinném, hogy ismerik Adie Phillipet. Mármint… ő nem létezik.

- Te írtad meg a történetét? – kérdezte most a másik lány. Dallamos hangja volt, valahogy megnyugtató.

Bólintottam, majd tágra nyílt szemekkel rájuk néztem.

- Ti olvastátok?

Nevetve bólintottak.

- Egész jó kis sztori volt. Kár, hogy sosem tudtuk meg, hogy mi lesz a vége – húzta el a száját a magasabbik lány.

- Ha akarjátok, elmondhatom- vontam meg a vállam. Nem nagy szám.

- Tényleg? – nézett rám meglepett manga-szemekkel az alacsonyabb. – Üljünk be egy kávéra valahova, mindjárt megfagyok!

- Öhm… - zavartan az egyik tincsemet kezdtem csavargatni. – Az az igazság, hogy nincs se pénzem se semmim, ugyanis a reptéren ellopták a táskámat.

- Nyugi, meghívunk – legyintett a lány.

Fel sem eszmélhettem, máris egy kis kávézó egyik asztalánál ücsörögtünk. Bent jó meleg volt, végre kibújhattam a dzsekimből.

- Tehát? – nézett rám izgatottan a magasabbik lány. Csinosan volt öltözve, barackszínű nadrágot, és kötött, vajszínű pulcsit viselt, és hosszú, szőkésbarna haját szoros copfba fogta.

- Hol is hagytam félbe a blogot? – tűnödtem, majd eszembe jutott. – Amikor beteg volt, ugye?

- Igen és aztán belépett valaki! – susogta izgatottan az alacsonyabbik lány. Ő eléggé különbözött a másik lánytól, fekete csőnadrágot, bakancsot és fekete-pink cipzáras pulcsit viselt, rövid, fekete haját mangásan feltupírozta.

- Ja, igen az Jenna volt. Igazából utána indultak be a történések… - kezdtem teljesen belemerülni a mesélésbe. – Jenna találkozott Peetával és teljesen belezúgott. Adie nem akart megint Jennáék közé állni, így aztán Peetával szakítottak. Utána emlékszem – nevettem fel az emlék hatására – Adie elment a fiúkkal a vidámparkba. És félt a hullámvasúttól és végig Niall ölébe ült, mert annyira remegett meg lesápadt. Igen, aztán gondolhatjátok, hogy mi volt, Niall és Adie összejöttek – itt a két lány kiengedett egy álmodozó sóhajt, és én sem bírtam ki, hogy ne csatlakozzak hozzájuk. – Aztán már nem dolgoztam ki annyira a történetet, de tudom, hogy egy viszonylag boldog rész következett, minden rendben volt. És aztán… Aztán, hogy szépen fogalmazzak, a sors megismételte önmagát. Ugyanis Mandy, a nagynénje autóbalesetet szenvedett. Adie teljesen összeomlott és az éppen koncertező fiúk közül hazajött pár napra Niall és Zayn. Viszont nem maradhattak sokáig, és aztán… aztán Adie megmondta Zaynnek, hogy megint nem számíthatott rá. És, hogy többet nem akarja az életben tudni. Niallal is szakított és a történet végére önkéntesnek állt egy dél-afrikai segélyszervezethez. Ha már rajta nem tud senki segíteni, majd ő segít másokon. És többet nem találkozott a fiúkkal – vontam meg szomorúan a vállamat.

A mangalány óriási mangaszemeiből kicsurgott néhány könnycsepp.

- Ez olyan szomorú!

Nem is tudtam mit reagálni rá. Nekem már nem is a történet volt szomorú, hisz sokszor végigjárattam az agyamat rajta. Hanem szomorú volt visszagondolni arra az időszakra, amikor a történetet írtam. 15 éves fejjel, semmit sem tudva világról. Éretlen voltam, egy meg nem értette tinédzser.

- És mit csinálsz most Londonba? Csak nem a koncertre jöttél?- váltott hirtelen témát a magasabbik lány. Őt annyira nem viselte meg a történet. Hisz neki csak egy történet volt.

Are they happy? I don't know. I've never met them.

Egész jól elbeszélgettem velük, majd később elköszöntem tőlük és mindenki ment a maga dolgára. Nagy örömömre a rendőrség be tudta mérni a telefonom helyét, így visszakaptam a táskámat. A kollégium felé igyekezve aztán megint elmentem egy lámpaoszlop mellett. És megint 5 arc vigyorgott rám, szemtelenül, aranyosan és boldogan.

Nem tudom, hogy tényleg boldogok voltak-e. Sosem találkoztam velük. De talán jó is. Így megmaradtak olyannak, amilyennek elképzeltem őket. Az én 5 tökéletes szupersztárom. Akik még csak nem is tudnak a létezésemről.

Nevetve fordultam a kollégium ajtaja felé, mikor valaki befogta a szememet hátulról. Egy pillanatra lefagytam, majd mikor megéreztem az ismerős illatot, felnevettem.

... and he has tickets in his hand. One Direction tickets.

Csak őt lány van a világon, akinek egy One Direction tag a nagy Ő. Én nem tartozom közéjük. Az én nagy Ő-m mögöttem állt nevetve és két koncertjegyet szorongatott a kezében. One Direction jegyeket.

This is the way you left me, I'm not pretending. No hope, no love, no glory, No Happy Ending.

Nem rész. Hanem egy kétségbeesett, szomorú tény.
Nektek nem is tudom, hogy szomorú-e, van egy olyan érzésem, hogy már egy olvasóm sem maradt. De nekem szomorú. Nagyon.
Vége.
Vége.
Ennyi volt.
Annyi mondanivalóm van és... és tudom, hogy senkit nem érdekel. Honestly? No one gives a fuck. I know. De még is ki kell magamból adnom. Mindent, ami bennem van. És a fele nem is ehhez a sztorihoz kapcsolódik. De most elmondok. Mindent.
Először is, miért fejezem be? Ennek sok oka van. Nem vagyok a régi, rendszertelenül hozom a részeket és tudom, tudom, hogy egyre jobban vesztitek el az érdeklődéseteket. De ez még nem is lenne fő ok. Engem nem érdekel, sosem érdekelt, hogy ki és hányan olvassák a sztorimat. Magamnak írtam. Magamnak akartam örömet okozni vele és az csak egy elképesztő plusz volt, hogy valaki elolvasta. És talán egy icipicit még szerette is. De még mindig nem ezért hagyom abba. Nem arról van szó, hogy magamnak nem felelt meg. Hanem, hogy ezt a sztorit réges rég kezdtem el írni, sokkal régebben, mint hogy elkezdtem feltölteni a részeket, még az If you meet with a rebel... alatt. És azóta minden megváltozott körülöttem, de legfőképpen én. Ez a fő ok. Már nem úgy látom a dolgokat, mint az elején.
A másik ok talán még szomorúbb, hisz idővel még kiderülhet, hogy én jó irányba változtam. De ez az ok mindig is szomorú lesz. Ugyanis... megváltoztak az érzéseim az 1D-vel kapcsolatban. És ezt most meg fogom veletek osztani. És nyugodtan kinyomhatjátok az oldalt most. De ki kell adnom magamból.
Miért akarják őket bekényszeríteni egy szerepbe? Miért kellett a showbusiness rabszolgáivá válniuk? Mert így eladhatóak, jól tudom. De én ebből nem kérek. Nem kérek abból, amit el akarnak adni a rajongóknak. Mert nekem nem tetszik ez a "felcímkézett" imidzsük. És tudjátok mi a legszomorúbb? Hogy erről az egészről a  rajongók tehetnek. Gondoljatok már bele, hé, hogy mit csináltok, hogy mit csinálunk! Ne a managementet okoljátok, ők azt teszik, amivel megfelelhetővé teszik a fiúkat a rajongók számára. Miért kell neki esni Harry összes barátnőjének? Soha nem lehet majd barátnője, ezt már mindenki vágja ott. Szerintetek mit érez most? Szerintetek miért hazudott nekünk? Istenem, az egész a mi, a RAJONGÓK hibája! Csak fel kéne fognunk, hogy ha teszünk valamit, annak következményei lesznek. A management nem hülye, sőt kifejezetten okos, azt fogják csinálni, amit a rajongók akarnak. És ha ők nem akarnak barátnőt Harynek, akkor neki nem lesz barátnője. De ez csak egy példa a sok közül. Igen, nekem is hiányoznak a lépcsőn ülő fiúk. De ők már sosem lesznek ugyanazok. Mert minden mozdulatukra, szavukra figyelniük kell. Túl hirtelen, túl népszerűek lettek. És ez nem jó. Nem fogják bírni. A rajongóknak túl kéne lépni azon, hogy Louis és a répák és Larry Stylinson és a teknős és a macska és a Nando's. Miért akarjuk felcímkézni őket? Nem tárgyak. Változnak ők is és ha belekényszerülnek egy szerepbe, akkor sosem lesznek azok, sosem válnak azzá, akiknek lenniük kéne. Ez a showbusiness. Deal with it. Csak ne feledjétek, hogy mi irányítjuk, hogy mivé változnak. Ezt fel kéne fognia néhány embernek. Mert mi vagyunk a vevők, ők pedig az áruk, akármilyen durván hangzik is ez.
Azt hiszem, (ha egyáltalán olvassa ezt még valaki) hogy mindenkinek meg van már rólam a véleménye. Hívhatok Directionatornak. De ne feledjétek. Once a Directioner, forever a Directioner. Ez maradok, ez vagyok. Csak már nem akarok ennek a hülyeségnek a része lenni. Vehetjük úgyis, hogy Directioner vagyok, aki köszöni szépen, de kiszállt az 1DFamilyből. Szeretem őket, nagyon fontos részei az életemnek, de nem vagyok hajlandó elfogadni a helyzetet.
Ja, és a sztori... Hogy az mennyire realisztikus. Hah. Nevetséges. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyenek. Nem tökéletesek, megint csak ezt tudom mondani, hogy ne kényszerítsük őket ebbe a szerepbe, mert senki sem az. Eleve sem terveztem Happy Endet. Az előző sztorinál elegem lett a nyáladzásból. De már csak azért sem fejezem be a sztorit, mert a végét leszámítva sablonsztori volt a javából. Valami igazit akarok írni, és annak már biztos, hogy nem lesznek a részei a fiúk. Mert már sosem fogjuk megtudni, hogy milyenek igazából. És én nem akarok erről fantáziálgatni. Csak pazarlom az időmet.
Jöhetnek a komik, szidhattok, tényleg, mert megérdemlem. Mert egy hisztis liba vagyok, dramaqueen, de ez a véleményem. Mondhatjátok, hogy egy monitor mögül könnyű az észt osztani. Nem osztom. Csak így látom. Azt is mondhatjátok, hogy hülye vagyok, a dolgok nem így vannak. Ebben az esetben különbözik a  véleményünk, ennyi. De őszintén mondom, hogy ha akarjátok szidhattok. Mert megérdemlem. Nem voltam elég kitartó. És mint már sokszor, most is csalódtam magamban.
Az meg már csak hab a tortán, hogy megint félbehagytam egy sztorit.
Ha még most is olvasod, akkor így utoljára annyit, hogy bár ezt a sztorit jobbnak tartottam, mint az előzőt, arra mégis büszkébb vagyok. Nem csak azért mert befejeztem. Hanem, mert ez a sztori nem jelent számomra semmit. És szerintem nektek se. (ha egyáltalán olvasta még valaki)
Sajnálom, hogy becsaptalak Titeket. Elmondjam esetleg, hogy mi lett volna a sztori folytatása? Íratok, ha érdekel. :)
Szerettelek Titeket.
Nagyon.
Utoljára ölel Titeket,
Bori xx

És...
Köszönöm. Mindent, amit Tőletek kaptam.

Chapter 17: Just having fun with Him

Gyerekeeeeeek! Egész hamar hoztam, nem? :D (Na, jó ezzel még viccelni is rossz, szomorú a teljesítményem. No, meg az önbizalmam is. Siralmas vagyok. Pont.) De, itt a rész, szóval jóolvasást! xx

- Ébresztő!- üvöltött valaki a fülembe, mire én úgy pattantam ki az ágyamból, mintha ágyúból lőttek volna ki.

- Mi a franc történt, Zayn?- kérdeztem még mindig kapkodva a levegőt, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és megvonta a vállát.

- Gondoltam meghívlak reggelizni. És hát ahhoz fel kellett valahogy ébresztenelek…- vigyorgott.

Összeszűkített szemekkel meredtem rá, majd legyintettem egyet és a gardróbom felé fordultam, hogy valami normális göncöt keressek.

- Nem is vagy rám mérges?- kérdezte a fiú, miközben felállt az ágyamról, ahol eddig teljesen nyugodtan üldögélt és az ajtófélfának dőlve nézte az ügyködésemet.

- Éhes vagyok, és mivel te gondoskodsz a kajámról, ezért nem lenne a legszerencsésebb, ha elkezdenék ordítozni veled- mondtam, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

Miközben folytattuk a beszélgetést én kiválasztottam egy Supermanes pulcsit meg egy fakó farmert, majd a szerzeményeimet ledobáltam az ágyra és kérdőn Zaynre bámultam.

- Ki mennél?- tettem fel a szerintem evidens kérdést, miután nem akarta elérteni a pillantásaimat.

- Nem te mondtad, hogy köztünk nem egyszerű barátság van?- kérdezte sunyin mosolyogva.

- Azt akarod, hogy kidobjalak a szobámból?- sóhajtottam fel.

- Jól van, megyek már!- mondta és kilépett a szobámból, majd már a csukott ajtó mögül visszakiabált. - Remélem még mindig olyan gyorsan készülsz el, mint régen! Éhen halok!

Vigyorogva megforgattam a szememet, majd felvettem a ruháimat, összekötöttem a hajamat és már lent is voltam a türelmetlenül várakozó Zaynnél.

Gyalog indultunk a belvárosba, miközben különböző témákról beszélgettünk. Jó volt újra csak ketten lenni. Zayn az egyetlen ember az életemben, akivel bármiről kötetlenül beszélgethetek, és most bőven van mit bepótolnunk. Észre sem vettem, hogy hol járunk, csak mikor Zayn megállított egy kis étterem előtt. Határozottan hangulatos helynek tűnt, az ablakokon rengeteg fény áradt be, amitől az egész nagyon barátságossá vált. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet és kezünkben az étlapokkal a rendelésről kezdtünk beszélgetni.

- Mit hozhatok?- lépett oda hozzánk a pincér hirtelen.

- Én egy amerikai palacsintát szeretnék és egy forró, mézes-citromos mentateát!- mondtam, majd becsuktam az étlapot.

Zayn is leadta a rendelést, majd mikor kihozták az ételeket, mint két éhező, úgy vetettük rá magunkat.

- Kapok a palacsintádból?- nézett rám kiskutya-szemekkel Zayn.

- Ezt a nézést inkább a barátnődnek tartogasd!- szóltam rá és reméltem, hogy abbahagyja, de nem is Zaynről beszélnénk, ha így lett volna.

- Na, nesze!- adtam neki oda a tányéromat, mire ő kicserélte azt a sajátjával. Ami természetesen akkora már üres volt.

Miután fizettünk (Zayn persze nem engedte, hogy a sajátomat kifizessem), kiléptünk az étteremből, de egy eddig fel sem tűnő problémával kellett szembe néznünk. Ugyanis zuhogott az eső.

- Úristen a hajam!- kiáltott fel Zayn és ijedten az említett részéhez kapta a kezét, mire én úgy elkezdtem röhögni, hogy a végén már a vizes földön üldögéltem és a szememet törölgettem.

- Te kiröhögtél?- nézett rám vészjóslóan Zayn, aki a víztől letapadt hajával erősen hajazott egy ázott kutyára.

- Én? Soha!- néztem rá és megpróbáltam komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerült.

- Tudod mi jutott eszembe?- csillant fel a szemem hirtelen.

- Mi?- nézett rám vészjóslóan Zayn.

Nem válaszoltam neki, csak lekaptam a lábamról a cipőmet és a zoknimat és elkezdtem mezítláb táncolni meg futkosni az esőben. Zayn egy pár másodperc múlva csatlakozott hozzám. Végül egy parkban kötöttünk ki totál elázva.

- Átázott a telefonom!- jelentette ki kétségbeesetten Zayn.

- És az miért is probléma?- néztem rá kérdőn. Csak egy telefon, nem olyan nagy szám.

- Nem tudnak elérni- mondta és értetlenül meredt rám.

Na, ezzel is sokat megmagyarázott. Még mindig nem értettem.

- És?

- Adie, tudod, vannak kötelezettségeim. És nagyon nagy szükségem van a telefonomra!

És akkor leesett…

- Ja, igen. A sztárság- mondta keserű mosollyal az arcomon és elfordultam Zayntől, hogy a fákról ütemesen csordogáló eső vizet figyelhessem.

Hallottam, hogy felsóhajt mellettem, de továbbra is a vizet bámultam.

- Adie, figyelj rám! Ez egy olyan dolog, amit el kell fogadnod. Hozzám tartoznak a rajongóim, hogy néha le kell mondanom, majd programokat, mert a munka közbe szól. Csak kérlek, ezek miatt ne haragudj rám! Ne felejtsd el, hogy én ezt szeretem csinálni!- mondta, mire én hirtelen elszégyelltem magamat. Már megint azt hiszem, hogy én mindennél fontosabb vagyok.

- Megértettem. És ha ez az ára annak, hogy visszakaptam a legjobb barátomat, akkor elfogadom- mosolyogtam rá, mire megkönnyebbülten rám vigyorgott. –De még mindig úgy nézel ki, mint egy ázott kutya!

- Ázott kutya?- bámult rám megütközve. –Ázott kutya?- ismételte rendületlenül.

Én visszafojtott nevetéssel bólogattam, majd vártam, hogy mikor robban a bomba.

- Na, kapsz te ázott kutyát!- mondta és felkapott, majd a jéghideg vizű szökőkút elé lépett.

Mikor rájöttem, hogy mit akar csinálni, eszeveszett sikítozásba kezdtem és próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de ő erősen fogott.

- Zayn, könyörgök! Október van és már így is totálisan eláztam!- könyörögtem és próbáltam bevetni a legaranyosabb nézésemet, de ő hajthatatlan volt.

Éreztem, hogy kissé megemel, majd vettem egy mély lélegzetet, behunytam a szememet és vártam, hogy megérezzem magam körül a vizet. De hiába vártam, nem történt semmi. Mikor már egy perce várakoztam csukott szemmel rájöttem, hogy még mindig Zayn karjaiban vagyok.

- Nem dobsz bele?- kérdeztem, mikor felpillantottam a fiúra.

- Megsajnáltalak, te szerencsétlen. Egyébkén tudod, hogy nagyon hangosan tudsz sikítozni?- kérdezte érdeklődve, miközben továbbra sem rakott le a földre, hanem elindult velem a park kijárata felé.

- Tudom- vigyorodtam el. –Nem szándékozol lerakni?

- Nem- vonta meg a vállát nemes egyszerűséggel.

Hát, ilyen napban is rég volt már részem. Én, Zayn karjaiban, totál elázva, arról beszélgetve, hogy vajon miért nem lehet sehol sem egy valamire való pöttyös, neonzöld csokornyakkendőt kapni egész Londonban. No comment.

*Egy nappal később*

A torkom elképesztően kapart, az orrom vörös volt a sok fújástól és akárhányszor kinyitottam a szememet a szobám összes bútora hirtelen meglódult előttem. A sokadik elhasznált zsepit dobtam a mellettem tornyosuló kupacra, majd belekortyoltam a tűzforró teába, amit Mandy az előbb hozott fel nekem. A lázcsillapító, amit egy órája vettem be, mintha nem is használt volna, két rétegnyi takaró alatt is majdnem megfagytam. Kopogást hallottam az ajtó felől, majd egy gyenge: Tessék!, után Peeta arca jelent meg előttem.

- Jobban vagy már?- kérdezte aggódva, miközben leült mellém az ágyra.

- Szerintem megint felment a lázam- nyöszörögtem, mire ő anyásodva a homlokomra tette a kezét.

- Tűzforró vagy- jelentette ki. –Mit csináltál, hogy ennyire beteg lettél?

Ha te azt tudnád… Minden valószínűség szerint, nem a legjobb betegségmegelőző megoldás, ha az ember október végén, egy szél pulcsiban órákig járkál cipő nélkül az esőben. De mielőtt válaszolhattam volna Peeta kérdésére, újabb kopogás hallatszott az ajtómon és egy nem várt személy lépett be a szobámba…