Chapter 12: Friendship? Yes, please.

Tudom, tudom, sokat késtem a résszel :( Sajnálom... tényleg! De egy jó tanács mindenkinek: SOHA az életben ne legyetek olyan hüyék, hogy mindössze egy vírusos pendrive-on tartsátok az összes kész/félkész történeteteket! Bori xoxo

- Aztán jó kisfiú legyél! Ne drogozz, ne igyál, ne csajozz! Értve?- öleltem meg szorosan Zaynt.
Halkan felnevetett és magához húzott. Hiányozni fog… Pont mikor hozzászoktam, hogy megint itt van velem, már el is megy. Félre ne értsetek, nem okolom, csak… mondjuk ki, szar.
- Ti meg vigyázzatok magatokra!- öleltem meg a többieket.
Mert bár csak pár napja ismerjük egymást, de mindegyiküket megszerettem. Olyanok kicsit mintha a bátyáim lennének. Bár az agyi szintjükből ítélve inkább az öccseim.
Kicsit félreálltam, hogy a lányok nyugodtan elbúcsúzhassanak.
- Hiányozni fogok, Phillip?- állt meg mellettem Niall.
Ezek a kis beszólásai… Valaki nagyon viccesnek gondolja magát. Felnéztem Niallra, de bár ne tettem volna. Karját lazán összefonta maga előtt, szőke haja az égnek állt, pilótaszemcsije fényesen csillogott. Hogy lehet egyszerre ilyen idegesítő és imádnivaló?!
- Nagyon- mondtam gúnyosan. –Ne tudd, mennyire siratlak, Horan!
- El tudom képzelni, hidd el, Phillip- vigyorodott el, majd ellökte magát a korláttól, amin eddig lazán támaszkodott, megfogta a bőröndjét és megállt a fiúk mellett.
Hát ez kész. Valaki nagyon menőnek hiszi magát, csak mert ő a nagy Niall Horan. Adie, tökre úgy beszélsz mintha téged nem nyűgözne le. Pedig ha tudná az igazat…
A fiúk intettek egy utolsót, majd otthagytak minket. Danielle és Eleanor együtt jöttek kocsival, így ők elköszöntek tőlünk és már ott sem voltak. Maradtunk hárman. Szuper.
- Ali, nem megyünk el valamerre?- néztem a lányra, aki szomorúan nézett arra a pontra, ahol eltűntek a fiúk.
- Öhm…- eszmélt fel a bambulásból. –Hyde Park?
- Oké- vontam meg a vállamat. Nekem olyan mindegy.
Elköszöntünk Sandrától, majd elindultunk, hogy kiélvezzük az utolsó nyugodt napokat.
Szeptember 1.
- Nyugi, biztos találsz egy csomó barátot!- mondta Mandy és megszorította a kezemet.
A kocsijában ültünk, ami az új iskolám parkolójában állt. Új suli. Csak ezt ne! Eleve is borzasztó, ha sulit kell váltanod, de pont utolsó évre? Szörnyű. És legnagyobb szerencsétlenségemre Alivel sem járok egy suliba, így totál ismeretlen az egész. Szuper.
- Akkor én megyek!- fogtam meg a táskámat és kinyitottam az ajtót.
- Ügyesen!- kiáltott még utánam Mandy, majd kitolatott és eltűnt a parkolóból.
A gyomrom görcsben állt és közel álltam, hogy kidobjam a reggelimet. Hé, nem is reggeliztem! Probléma megoldva.
Az iskolaépület hatalmas volt, de viszonylag hamar megtaláltam a titkárságot, ahol eligazítottak, hogy hova kell mennem. Az első órám irodalom. Ezt is jól kifogtam. Pont csengőkor értem a teremben, ahol elég nagy feltűnést keltettem. Nyugi, Adie, minden csoda három napig tart.
Megcéloztam az egyetlen üres helyet a hátsó sorban. Beültem a padba és végre szemügyre vehettem az új osztálytársaimat. Kisebb csoportokban álldogáltak, összeszokott kis csapatnak néztek ki.
- Te ki vagy?- fordult hátra az előttem ülő szőke hajú fiú.
- Adie Phillip- mosolyogtam rá. –Bradfordból költöztem ide a nyáron.
- Cody Smith- mosolyodott el ő is. –Ismersz itt valakit?
- Nem…- motyogtam.
- Akkor segítek, oké?- mondta vidáman, mire megszeppenten bólintottam egyet. –Az a kis csoport ott –mutatott egy 5-6 főből álló lánycsoportra – a menőbbekhez tartoznak, nem ajánlom őket barátkozni. Ott vannak a stréberek – mutatott pár emberre a terem elején – ők sem túlságosan hozzád valók. Ő itt Jenna – mutatott egy szőke, emós lányra, aki egy sötét hajú sráccal smárolt a mellettünk lévő asztalnál – az ikertesóm, és Ray, a legjobb haverom. Aztán ott vannak a kosarasok – pár kigyúrt fiú – és a kockák – megint csak néhány fiú. Remélem segítettem!- mosolygott.
- El sem tudom mondani mennyire- mosolyogtam hálásan. Máris könnyebb.
Ebben a pillanatban Ray és Jenna az asztalunkhoz léptek.
- Hali, csajszi!- köszönt Jenna és a szájában lévő rágót kezdte pukkasztgatni.
- Heló, idegen!- nézett rám Ray és nem túl diszkréten végimért. Ember, ott áll melletted a barátnőd! Pff…
- Adie vagyok- köszöntem halkan.
Szerencsére bejött a tanár, Mr. Thetcher, így nem kellett tovább beszélgetnem Ray-jel és Jennával.
- Látom, új diák érkezett a köreinkbe!- szemüvegét kissé megemelve meredt rám.
- Adie Phillip vagyok- mutatkoztam be udvariasan.
- Nem kérdeztem- dobta le a naplót az asztalra.
Cody hátrafordult és felém tátogta, hogy: Mindig ilyen, ne is törődj vele!, mire én elmosolyodtam.
Nem érdekelt túlságosan, a régi sulimban sem kedvelt egy tanár sem. Már az óra felénél járhattunk, amikor megcsörrent a telefonom. Zayn volt az.
- Miss Phillip, gondolom olvasta a házirendet!- szólalt meg fenyegetően Mr. Thetcher.
- Természetesen, uram- mondtam udvariasan, de majdnem elröhögtem magamat. Az előttem ülő Cody válla is vészesen remegett.
- Akkor minden bizonnyal tudja, hogy most köteles ideadni a telefonját- mondta és felém nyújtotta a kezét.
Abban a pillanatban, amikor a tenyerébe helyeztem a telefonomat, az újból megszólalt. Hopszika.
- Úgy látszik Zayn nem nyugszik!- jelentette ki a tanár, mire belőlem olyan hangos röhögés tört ki, hogy utólag komolyan szégyellem. Viszont ahogy elkezdtem hangos nevetni Cody sem bírta tovább és csatlakozott hozzám. Zengett tőlünk a terem.
- Miss Phillip, Mr. Smith, kifelé!- rivallt ránk a tanár, mire mi egymásba kapaszkodva kivánszorogtunk a teremből.
A folyosón aztán már éppen kezdtünk lenyugodni, csak aztán egymásra néztünk és megint kitört belőlünk. A földön fetrengtünk a röhögéstől. Szó szerint.
- Ez… haláli… volt!- törölgettem a szememet.
- Ez kész- ült le egy padra Cody és megpaskolta maga mellett a helyet.
Cody szerencsére tipikusan az a srác (mint később kiderült deszkázik), akit egyáltalán nem érdekel, hogy hány óráról küldik ki, viszont nagyon jókat lehet vele beszélgetni meg röhögni.

 ‎- Amúgy miért költöztetek el?- kérdezte mikor már kint ültünk a suli udvarán egy-egy fának támasztva a hátunkat.

- A szüleim autóbalesetet szenvedtek egy éve. Kellett a környezetváltozás- vontam meg a vállam és örültem, hogy már viszonylag könnyen tudok beszélni a dolgokról.

- Sajnálom. Hidd el, nem olyan rossz ez a suli!- mondta. –Bár tudom, nem úgy tűnik.

- Hát… eddig nem tett túl jó benyomást- néztem fel a ridegen magasodó szürke kőépületre. –Öhm… Jenna és Ray… velük szoktál lógni?

- Ray a legjobb haverom, de tudom, hogy egy lányt sem kímél. Jenna aranyos, testvérként általában jófej, de meglehetősen labilis és hát most hogy ők együtt vannak… nem is tudom. Nem tetszik ez így nekem- komorult el egy kicsit az arca.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd visszamentünk. Összesen 6 óránk volt, de egyik sem volt vészes. Főleg így a tanév elején nem tűntek nehéznek.

- Szia, csajszi!- hallottam meg egy vidám hangot mögülem, mikor Codyval kiléptünk az iskolakapun.

- Ali!- öleltem meg a lányt. –Te?

- Gondoltam megnézlek- kacsintott rám, majd felvont szemöldökkel Codyt kezdte vizsgálgatni.

Gyorsan bemutattam őket egymásnak, majd elköszöntem Codytól és Alivel hazaindultunk. 

- … és akkor megszólalt a tanár, hogy: Úgy látszik Zayn nem nyugszik! és ezen Codyval annyira elkezdtünk röhögni, hogy kiküldtek- meséltem Alinek, miközben a DVD-k között turkáltunk, hogy valami értelmeset találjunk.

- Szívek Szállodája 5. évad?- mutattam fel az egyik DVD-t.

- Oki- bólogatott, majd kényelmesen elhelyezkedtünk és belekezdtünk.

*

- Ha ennyire szeretsz rajzolni, miért nem mész el egy rajzsuliba?- kérdezte Cody, miután hirtelen hátrafordult (amivel kisebb szívbajt hozott rám szokás szerint).

- Öhm… ezen még sosem gondolkodtam- mondtam zavartan.

- A nővérem is járt régebben. Ha akarod, elkísérlek!

Elfogadtam Cody ajánlatát, így suli után nekivágtunk Londonnak. Zaynék házától nem messze egy kis mellékutcában volt a rajzsuli.

- Ez az!- mutatott egy neonzöldre festett ajtóra, amit különböző virágmotívumok díszítettek. Menő.

Kinyitottuk az ajtót, ami hangos csattanással csapódott be mögöttünk. Egy tágas teremben voltunk, ahol körben festékállványok mögött egy-egy ember álldogált. A kör közepén egy óriási virágcsokor helyezkedett el. A levegőt átjárta a tempera és a friss papír illata.

- Szervusz!- toppant elénk egy alacsony nő. –Katy vagyok!

- Öhm… jó napot!- ráztam vele kezet.

Katy tipikusan olyan ember, akit megnézel magadnak az utcán. Élénknarancssárga fürtjei mindenfelé álltak a feje tetején, óriási lencséjű szemüvege többszörösére nagyította szénfekete szemét, amivel vidáman nézte az embert.

- Adie Phillip vagyok és szeretnék rajzórákra járni-mondtam miután Cody oldalba bökött.
- Gyere, gyere! Angie! Angie!- kezdett el kiabálni.

Hirtelen egy mosolygós, vöröses barna hajú lány lépett elő az egyik vászon mögül. Csíkos pólója és farmerje tiszta festék volt.

- Ő itt Adie- mutatott rám Katy. –Szeretne részt venni az órákon. Segítenél neki?

- Persze- mosolygott továbbra is és a kék szemeivel engem fürkészett.

Ezzel Katy, amilyen gyorsan jött el is tűnt. Cody pedig miután látta, hogy elleszek, elköszönt és lelépett deszkázni. Angie két vászonhoz vezetett minket. Az egyiken már az ő félig kész munkája feküdt. Gyönyörű volt.

- Ez nagyon szép- mutattam a képre, mire Angie csak legyintett.

- Nem olyan nagy szám. Amúgy Angelina Vanne vagyok, Katy a nagynéném. Vagy valami ilyesmim. A szüleim miatt vagyok itt egyébként, elegük lett abból, hogy mindig valami balhéba kerülök, így elküldtek „alkotni”- forgatta a szemeit. –Nem mintha nem szeretnék rajzolni, félre ne érts, imádom. De mi az már, hogy azért elküldenek, hogy megjavuljak? A rajzolástól nem leszek jobb. Hülyeség.

Angie-ből csak ömlött a szó. Közben a kezembe nyomott egy különböző mérető ecsetekkel teli üveget, meg egy csomó festéket, így aztán miközben hallgattam a lány monológját, elkezdtem a festést.

Óvatos mozdulatokkal kezdtem, a hófehér vásznon túl könnyű hibázni. De aztán egyre jobban belemerültem. Az apró rózsaszín virágokat nagy műgonddal, finom ecsetvonásokkal festettem, a virágok szárából álló zöld dzsungelt pedig laza, könnyed mozdulatokkal. A háttérben Katy valami halk, megnyugtató zenét kapcsolt be. 

2 órával később fáradtan simítottam végig a homlokomon, amin következtében az egész kék és zöld foltos lett. De a kép… Az valami elképesztő lett. Már éppen kezdtem volna elhinni, hogy van tehetségem, mikor megláttam Angie-ét. Az a lány egy őstehetség. A fehér vásznán egy össze-visszakent színes kavalkádból emelkedett ki a virágcsokor.

- Ez gyönyörű- nyögtem ki.

A lány csak elmosolyodott és megrántotta a vállát.

Hát igen. Angie Vanne. Azon a napon nem gondoltam, hogy ő is milyen fontos lesz az életemben. Hogy mennyi monológját fogom még végighallgatni a semmiről. Hogy azon kivételesek egyike leszek, akik meghallják őt hallgatni.