Már megint itt vagyok. A Hyde Park valószínűleg a kedvenc helyeim közé fog tartozni itt, Londonban. Az a nyugalom, ami ebből a helyből árad. Ahogy a sok ismeretlen ember körbevesz. Mintha tartoznál valahova. Valahova, ahol nem ismersz senkit, mégis kötődsz hozzájuk. Valami megmagyarázhatatlan dolog vonz ahhoz, hogy csak ülj egy fa tövében és nézd, ahogy az emberek beszélgetnek, nevetnek, napoznak vagy kutyát sétáltatnak. Tartozol valahova, az emberek mégsem zavarnak. Nem hagynak egyedül, de nem foglalkoznak veled.
Ez az érzés egy egész héten át velem volt. Mióta ideköltöztünk mindennap kijárok ide. De a mai napon egy ceruzát és egy köteg rajzlapot is magammal hoztam.
Emlékszem, 5 éves koromban döntöttem el, hogy festő leszek. Az anyám csak elmosolyodott és azt mondta: Rendben! Nem hitt nekem. Egyedül egy ember mondta azt, hogy legyünk együtt festők. Zayn. Rengeteget rajzoltunk, festettünk együtt. Imádtuk azt csinálni. Órákig el tudtunk lenni, csendben, nyakig festékben és grafitban úszva, majd ragyogó arccal mutattuk egymásnak a kész művet.
Egy rajzlapot húztam magam elé. Mit rajzoljak? Lassan körbejártattam a szemem a parkon. A kérdés inkább, hogy mit ne rajzoljak?
Végül egy beszélgető családon akadt meg a szemem. A nagyszülők és az anyuka elmélyedt a beszélgetésben, míg az apuka a két kisgyerekkel és egy nagy bernáthegyivel játszott. Olyan idilli, olyan nyugodt és boldog volt, hogy szinte önkéntelenül mozdult a kezem, hogy lerajzoljam az elém táruló képet.
Az első bizonytalan vonások után egyre magabiztosabb lettem és másfél óra múlva letettem a ceruzámat, hogy megcsodáljam a művemet. A fehér lapon fekete grafittal keltettem életre az apukát, a két kislányt, a kutyust és a beszélgetőket. Egész jó…
-Gyönyörű!- szólalt meg mellettem egy ismerős hang.
Ali levágódott mellém a fa tövébe és óvatosan a kezébe vette.
-Tényleg fantasztikusan rajzolsz! Hol tanultad meg?- adta vissza a képet.
-Igazából sehol. Régen rengeteget rajzoltam. Főként Zaynnel- húztam el a számat.
-Miért nem keresed meg?
-Beszéltél már Mr. Titokzatos X-szel?- tereltem a témát.
-Na ne terelj!- vigyorgott rám.
Csak fáradtan legyintettem. Alivel nincs értelme vitatkozni. Ha egyszer rákattan egy témára, azt nem hagyja abba egy ideig.
-Mit szeretsz annyira ebben a parkban? Mindig itt lógatod az orrod…
-Nem lógatom az orrom!- fakadtam ki.
Csak elhúzta a szemöldökét és kérdőn rám tekintett.
-Menjünk el valahova!- pattant fel és felém nyújtotta a kezét
-Ne már!- nyavalyogtam.
-De már!- nyelveskedett rám.
-De hova?- folytattam a beszélgetést durcás hangon.
-De hovaaaa?- gúnyolódott Ali. –Meglátod!
-Utállak, Alison!- fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.
-Én is téged!
Miközben ezt a rendkívül célravezető beszélgetést folytattuk Ali már az egyik buszmegállóba vezetett.
-Akkor is utálni fogsz, ha azt mondom, hogy bemutatlak Mr. Titokzatos X-nek?- mosolygott, miközben lehuppantunk egy kétszemélyes ülésre a busz hátuljában.
Már majdnem rávágtam, hogy akkor is, aztán a szavak eljutottak a tudatomig és csak tátogni tudtam, mint a hal. Ezen Ali persze jót röhögött.
-Most komolyan?- nyögtem ki pár perc tátogás után.
-Most komolyan- vigyorgott.
-Akkor nem utállak!- vigyorogtam már én is.
-Akkor megnyugodtam!- nyelveskedett rám.
London egy csendes utcáján szálltunk le a buszról. Ali határozottan húzott a csuklómnál fogva. 2 perc rohanó séta után, végre lefékezett egy normális lakás előtt. A rajzlapjaimat szorosan magamhoz szorítva álltam Ali mellett.
-Biztos, hogy…- kezdtem bizonytalanul.
-Biztos! Gyere már!- rángatott az ajtó felé.
Összepréselt szájjal hagytam, hogy felrángasson az ajtóhoz. A kétségbeesésem csak növekedett, mikor beleszólt a kaputelefonba, de csak akkor ijedtem meg igazán, amikor az ajtó lassan kinyílt.
-Sziasztok!- köszönt az ajtóban álló fiú, aki nem csak, hogy nagyon ismerős volt, de pontosan tudtam, hogy ki az!
-Alison, mi a francot képzelsz????- estem neki az értetlen lánynak.
-Én csak…- kezdte kétségbeesetten.
-Megmondtam, hogy nem akarok vele beszélni! Miért nem bírod megérteni?- üvöltöttem.
Harry (merthogy ő állt az ajtóban) mögött lassan új arcok jelentek meg, talán a szőke kivételével mind ott voltak. Mérgesen kifújtam a levegőt, kirántottam a kezem Aliéből és letrappoltam a lépcsőn.
-Adie!- hallottam meg egy túlságosan ismerős hangot mögöttem.
Hirtelen összerándultam és elejtettem a kezemben tartott rajzlapokat. Az üres lapok nagy része a lábam előtt landolt, de a délután készített rajzom természetesen a lépcsőre esett.
Lassan megfordultam. Ott állt, a rajzomat a kezében tartva.
-Szia, Zayn!- nyögtem ki összeszorult torokkal, miközben hat szempár kíváncsian figyelte minden mozdulatomat.
uhh nagyon jó lett beleremegtem a történeted egy részébe annyira át lehet élni amit írsz :)
VálaszTörlés